Herbert Hoover és a stabilitási paktum

n A pénzügyminiszterek ugyanis megerősítették a stabilitási paktum iránti elkötelezettségüket, ami az euróövezet államaitól azt kívánja, hogy emeljék az adókat és csökkentsék a kiadásokat, mindezzel még jobban fékezve a gazdaság növekedését. A paktum máris recesszióba taszítja a német gazdaságot, az olasz kormány pedig iparkodik, hogy a saját növekedési prognózisai követni tudják a kibocsátás csökkenését. Mindez azonban szemlátomást nem elég ahhoz, hogy kikényszerítse a kormánytisztviselők prioritásainak felülvizsgálatát.

Néhány uniós pénzügyminiszter a stabilitási paktumot még mindig a monetáris unió sarokkövének tekinti, mások a "játékszabályok" betartásának jelentőségéről beszélnek. Megint mások fontosnak mondják a növekedés újraindítását, hozzáteszik azonban, hogy ennek a "stabilitási paktum szellemében" kell megtörténnie.

Az Atlanti-óceán túloldaláról nézve mindez az okfejtés fölöttébb bizarrnak hat. Az Egyesült Államok kormánya utoljára hetven évvel ezelőtt, Herbert Hoover elnöksége és a nagy válság idején próbálkozott azzal, hogy receszszió alatt hozza egyensúlyba a költségvetést. Azóta széles körű összhang alakult ki a tekintetben, hogy a ciklikus gazdasági bajok kezeléséhez költségvetési deficitre van szükség, amellyel lehet enyhíteni a szenvedést, serkenteni az összkeresletet, és siettetni a fellendülést.

Ezeket a fiskális ösztönzőket a közgazdászok "automatikus stabilizátoroknak" hívják. Ha a magánjövedelmek csökkennek, akkor ugyanez történik az állami bevételekkel. A beszedett adók csökkentése növeli az elkölthető jövedelmet. Ha pedig a magánjövedelmek mérséklődnek, akkor az állam jóléti kiadásainak növelésével lehet helyreállítani a kereslet, a kibocsátás, a beruházás és a foglalkoztatás megfelelő szintjét. Az adók csökkenése és a kiadások növelése tágítja a költségvetési hiányt, de ez egészséges, hasznos módon történik.

Az Atlanti-óceán amerikai partján az ilyen, automatikus fiskális stabilizátorok hasznosságát nem kérdőjelezik meg. Ellenkezőleg, ha recesszió fenyeget, akkor a politikai vita akörül bontakozik ki, hogy a stabilizátorok hatását vajon kiegészítsék-e addicionális ösztönzéssel, valamilyen célzott fiskális akció keretében. Senki sem gondol arra, hogy az adók növelésével, vagy a kiadások csökkentésével vegye nyomás alá a gazdaságot. Sem a demokratáknak, sem a republikánusoknak nem áll érdekében a gazdasági tevékenység elfojtása. Ilyen kérdésből nem csinálnak ügyet, sem a párthovatartozás, sem a fiskális fegyelem tekintetében. Ha bármikor felmerültek a költségvetés kiegyensúlyozását célzó alkotmánykiegészítésre vonatkozó javaslatok, akkor azokban mindig szerepeltek kivételes záradékok, nemcsak háború, hanem recessziók tekintetében is.

Ismert a stabilitási és növekedési paktum eredete. Az északi európai államok - főleg Németország és Hollandia - hagyományosan mérsékelt adósság/GDP mutatóval és alacsony kamatszinttel büszkélkedtek. Ezek kormányai azt látták, hogy a dél-európai államok - főleg Olaszország és Görögország - hagyományosan magas, GDP-hez viszonyított adósságot görgetnek maguk előtt, és a nekik tulajdonított, inflációval szembeni tolerancia miatt gazdaságaik viszonylag magas névleges kamatszint mellett működtek.

Az északi államok attól féltek, hogy a délen folytatott deficitköltekezés miatt óriási nyomás támad az adósságoknak az euró inflálásán keresztüli, részleges monetizálására. Másképpen fogalmazva az északiak vezetői attól féltek, hogy a befektetők velük szemben is hasonló aggályokat fogalmaznak meg, és magasabb kamatokat fognak követelni. A stabilitási paktumot tehát arra szánták, hogy Dél-Európában az adósságot, ezen keresztül pedig a kamatokat alacsonyan tartsák. Erre a célra mindenekelőtt a befektetőket kellett meggyőzni arról, hogy az államadósságok nem fognak oly méretre szert tenni,

amellyel komoly inflációs nyomást tudnak gerjeszteni.

Ha azonban ma bárki megvizsgálja az euróövezet gazdasági problémáit, akkor azt látja, hogy a hosszú távon magas inflációs ráták a befektetők első tíz aggályai között sem találhatók meg. Legkevésbé attól tartanak, hogy az államadósságot pénznyomtatás révén gerjesztett inflációval kezelik. Az EU jelenlegi problémáit a stagnáló kibocsátás, a nagyarányú strukturális munkanélküliség, a termelékenység lassú emelkedése, a pazarló és méltánytalan közös agrárpolitika, a strukturális kiigazításnak az EU bővítéséből adódó bizonytalansága alkotja.

Egy szempontból mindazonáltal jó, hogy az euróövezet pénzügyminiszterei hosszú távon alacsonyan akarják tartani az államadósságot, ez ugyanis jelzi, hogy az 1970-es évek inflációja feletti győzelmet nem dobják el könynyen. Roppant veszélyes ugyanakkor, ha politikusok a múlt megszállottaivá válnak, mert nincs bizonyosabb út a gazdasági katasztrófához, mint a történelmi szemellenzők felhelyezése. Mint azt Herbert Hoover maga is bizonyíthatná, ha pusztán egy generációval korábbi gazdasági problémákkal foglalkozunk, akkor azt kockáztatjuk, hogy nem vesszük észre azokat a veszélyeket, amelyek közvetlenül előttünk állnak.



Copyright: Project Syndicate