A hiány nem érv az eladás mellett
Igazi tulajdonos híján elmarad a karbantartás, a fejlesztés, az ellenőrzés. A vállalatok hajlamosak eltespedni, a hatékonyság helyett a vezetők érdekei kerülnek előtérbe, a vásárlókra kevésbé figyelnek. Az alkalmazottak sokszor cinkosan összekacsintanak: legalább csináljunk úgy, mintha dolgoznánk, miközben azon rágódunk, mikor érkezik újabb politikai ejtőernyős valamelyik, amúgy sokéves szakmai tapasztalatot igénylő vezetői pozícióba.
A társadalom pénzügyi szempontból nem csak azért rossz tulajdonos, mert mindenki egymásra mutogat, s a sok demokratikusnak szánt szervezet közt elvész a felelősség. Azért is, mert a köz sokszor nem a pénzügyi szempontokat követi, amikor cégek létéről dönt. S ez így van jól, hiszen nem szabad elfelejtenünk: a piac nem csodaszer.
A gazdasági koordináció sokszor kudarcra van ítélve. Nem képes olyan szolgáltatásokat biztosítani, amelyekért a felhasználóktól nem szedhető valamiféle díj, s bajban lennénk akkor is, ha az állam különféle engedélyek kiadásával nem szabályozná, ki gyógyíthat, vagy lehet ügyvéd. A legnagyobb gond talán mégis az, hogy a piac csak pénzben képes mérni. Márpedig az egészség, a művészet vagy a biztonság nehezen pénzesíthető.
Amikor arról döntünk, hogy egy-egy állami kézben lévő céget eladjunk-e, főként azt kell(ene) szem előtt tartani, hogy az adott feladatot vajon a piac jobban végezné-e el. Egy acél- vagy húsipari társaságnál, könyvkiadónál, illetve kereskedelmi banknál a válasz aligha lehet kétséges, ám ahol mindenki közös érdeke, hogy egy-egy szolgáltatásból mindannyian részesüljünk, nehezebb a döntés.
A távolsági és tömegközlekedési hálózat léte, fennmaradása alighanem fontosabb annál, mint amennyi megtakarítást a magánosítás hozna. Ha ugyanis szeretnénk, hogy mindenki képes legyen azt igénybe venni (megakadályozandó a modern "röghöz kötést"), szabályozni kell az árakat. Ilyen körülmények közt viszont verseny csak igen korlátozottan jöhet létre. Sőt, extrém esetben a biztos veszteség miatt vevő se lenne a cégekre. Elegendő csak a BKV-ra, vagy a hátrányos helyzetű térségek Volán társaságaira gondolnunk.
A Molnál a lakosság életminősége és a gázárak közti szoros kapcsolat miatt remeg meg a döntéshozók keze: az árszabályozás egy magántársaságtól veszi el, amit az állam nyugdíjakon vagy szociális támogatásokon megspórol. Mihelyst a szabott ár kellő nyereséget ígér, már nem is akar az olajtársaság kilépni az ágazatból. Megfelelő áramáraknál elkelnek a villamos erőművek is.
Az olyan stratégiai jelentőségű, vagy a verseny logikája miatt egyedüliként ténykedő cégeknél, mint az Antenna Hungária, a Magyar Posta vagy a kórházak, óvatosságra inthet az ellátás biztonságának fenntartása s a verseny esetleges káros következményei. Más a helyzet a Szerencsejáték Rt.-nél. Az állam önmagának létrehozott monopóliumával élve jókora extraprofitot tesz zsebre: itt a szabályozás a haszonkulcsok kiegyenlítődését, az ágazat kockázatához való igazodását teszi lehetetlenné, vagyis a fogyasztókat rövidíti meg. Márpedig egy tisztességes állam a verseny korlátjait éppen felszámolni volna köteles. Ha jelen formájában adnák el a társaságot, az olyan volna, mintha az APEH-et privatizálnák: a minimális ráfordítás semmilyen arányban sincs a bevételekkel. Aki ilyesmit elad, az aranytojást tojó tyúkot ajándékozza el.
Pedig a magánosításról a piac várható hatékonysága alapján kell dönteni, vagyis a cégeladások és a költségvetés helyzete közt elvileg semmiféle összefüggés sem lehet. Okkal vagyunk hát bizalmatlanok a mögöttes indokokat illetően, ha úgy látjuk: komolyabb előtanulmányok nélkül "rázósabb" cégeket is magánosítani akarunk, ráadásul dömpingszerűen, amivel biztosan lenyomjuk az elérhető árat.
