Visszatérnek a dollárháborúk, csak más szereplőkkel

John Snow ilyen célú külföldi útjaiban nem volt semmi új: két elődje, John Connally és James Baker is sürgetett politikailag megfelelő átváltási árfolyamokat. Kínában Snow egészen különösen járt el: általában nem megyünk be egy boltba azzal a kéréssel, hogy emeljék meg az áraikat. Erős külföldi valuták felbukkanása azonban mindig kiváltja azt a törekvést, hogy a valutaárfolyamot politikai célokra használják fel.

A második világháború után húsz évig két vezető nemzetközi valuta volt, a font sterling és az amerikai dollár. A 60-as évek végére a font oly mértékben meggyengült, hogy a nemzetközi piacok elveszítették iránta az érdeklődésüket. Helyébe két erős nemzetközi valuta lépett, amikor a megerősödő japán és (nyugat-)német gazdaság hatalmas többleteket produkált. Ezt követően az Egyesült Államok kormánya és vállalatai arra panaszkodtak, hogy a mesterségesen alacsonyan tartott jen- és márkajegyzés miatt az amerikai dolgozók ki vannak árazva a piacról. A Nixon-kormány nyomás alá helyezte a japánokat és a németeket, hogy értékeljék fel a valutájukat: Bonn ennek eleget tett, Tokió azonban nem. Az erőszakosan fellépő John Connally pénzügyminiszter azzal vádolta a japánokat, hogy "irányított gazdaságot" működtetnek, és nem tartják be a játékszabályokat.

A kezdődő sárdobálásba minden fél bekapcsolódott, azzal vádaskodva, hogy ki okozza a nagyobb kárt a világgazdaságnak. Az Egyesült Államok a túl lassú növekedés miatt vádolta partnereit, ez utóbbiak viszont azt hánytorgatták fel, hogy Amerika inflációt exportál a világba, és az (akkor vietnami) katonai kalandorkodásának alátámasztására nemzetközi pénzügyi rendszer révén sarcolja meg partnereit. Az amerikai pénztömeg kiterjesztése valójában maga is fegyverré vált az átváltási ráták ügyében folytatott harcok során. A magas amerikai infláció ráirányította a figyelmet az árfolyamok problémáira és a dollárstandard instabilitására. Connally ennek alapján mondta, hogy "a dollár a mi valutánk és az önök problémája".

Az USA végül kikényszerítette a japánoktól a jen felértékelését, mégpedig a korábbi nemzetközi pénzügyi rend 1971. augusztusi lerombolásával. Amerika először egyoldalúan megszüntette a dollár aranyra való átválthatóságát, ami az akkori - rögzített, de kiigazítható - árfolyamrendszer gerincét képezte, amelyet a háború utánra szóló, Bretton Woods-i rendezés alapjává tettek meg. Később az USA összefogott Európával, hogy kikényszerítse a jen 16,9 százalékos felértékelését. (A japán pénzügyminiszter harakirivel fenyegetőzött arra az esetre, ha a felértékelés eléri a 17 százalékot.)

A rögzített árfolyamok rendszerének vége azonban nem jelentette a valuták aktív menedzselésének végét. Az 1970-es évek elejének forgatókönyvét a nyolcvanas évek közepén - immár a lebegő árfolyamok rendszere közepette - megismételték, amikor a fontosabb országok pénzügyminiszterei üléseztek, hogy a jen és a márka árfolyamát a dollárhoz képest leszorítsák, és 1987-től kezdve stabilan tartsák.

Mindkét történelmi epizód káoszba torkollt. A Bretton Woods-i rendszer 1971-es összeomlása korántsem vezetett az infláció megfékezéséhez, sőt a pénztömeg ugrásszerű és szinkronizált kiterjesztését váltotta ki. Egy évtizeddel később a jen jegyzésének az amerikai elvárásokhoz való igazítása kiváltotta a japán pénzügyi buborék létrejöttét, amelyért - annak kipukkanása után - a japánok az USA-t okolták. Ma a dollár ismét két erős valuta - a kínai renmimbi és az euró - kihívásával néz szembe. Csakúgy, mint a 70-es és a 80-as években, most is az ázsiai valuta látszik a nagyobb fenyegetésnek, mert ebben áll fenn a nagyobb egyensúlyhiány.

Ma azonban az USA-nak még van erős fegyvere, mert a többi állam nagy mennyiségű dollárt birtokol: egy új becslés szerint az amerikai államkötvények 46 százalékát a tengerentúliak tartják kézben. Ez mindkét felet veszélyes játszmára ösztönzi. Ebben Amerika számára erős ütőkártyának számít a dollár sorsa iránti nemzetközi elkötelezettség. A külföld ugyanakkor egy erőteljes dolláreladással fenyegethet.

Kína számára hasznos tanulságok adódhatnak a távoli 70-es évek drámai fejleményeiből. Elsőként érdemes azt a tapasztalatot leszűrnie, hogy nehéz az USA-val szemben sokáig kitartani, főleg akkor, ha az amerikai kormány erős belföldi érdekcsoportok nyomása alatt áll, amelyek ki tudnak kényszeríteni protekcionista intézkedéseket. Emellett a világ és az Egyesült Államok számára is adódnak hasznos következtetések. Az árfolyamrendszerek politikai szempontok szerinti alakítása kaotikus folyamatokat váltott ki, és a nemzetközi feszültség fokozódásához vezetett.

Az árfolyamokról az érzelmek szintjén folytatott vita azt eredményezi, hogy a belföldi gazdaság minden bajáért a külföldet okolják. Ez a megközelítés egyszerre éretlen és egészségtelen, de nem feltétlenül nagyon káros. Rosszabb eset az, ha a problémákra adott gazdaságpolitikai válasz keretében a külföldieket új kereskedelmi akadályok felállításával marasztalják el. Rövid távon ilyen intézkedések talán javítják a közhangulatot, ezzel azonban csak a gazdagságot lehet megsemmisíteni, miközben másutt meghiúsul a munkahelyek teremtése.



Copyright: Project Syndicate



kiemelés