Bikavérrel, verítékkel

A magyar borászatnak van két olyan márkaneve, amelyekkel lehetne és érdemes lenne kezdeni valamit. Az egyik a tokaji aszú, a másik a bikavér. A tokaji aszú tárgyában az elmúlt másfél évtizedben figyelemre és elismerésre méltó fejlemények sora ment végbe, amit néhány "megszállott" hazai mester igyekezetén túl zömmel a sokszor - ostobán - "elátkozott" külföldi befektetők pénzének és kitartásának köszönhetünk.

A bikavér esetében ellenben még kevés sikertörténetről áll módunkban beszámolni. Tény, hogy a rendszerváltás előtt az elnevezés a meghatározó külhoni piacokon az - enyhén szólva - "közepes" magyar bor szinonimájává lett, és palackjai nemigen tudnak feljebb keveredni a szupermarketek alsó polcairól. Egyúttal igaz az is, hogy az egriek sem képesek közös nevezőre jutni a tekintetben, hogy a bikavérnek a vidék meghatározó presztízsborává kellene nemesülnie, vagy helyesebb lenne, ha változatlanul a legnagyobb mennyiségben készülő, elérhető árú piacvezető magyar bor maradhatna.

Kétségtelen, hogy az eredetvédelmi szabályzat januári életbelépése egyértelműbbé tette a helyzetet, még ha előírásai jelen pillanatban nem is túl szigorúak. Mindenesetre, aki a kiváló minőségű bikavér megfogalmazása jegyében óhajt ténykedni, megteheti, ezért alkották meg a bikavér superior kategóriát.

Ebben a felívelést sejtető szituációban tűnik igencsak anakronisztikusnak az a körülmény, hogy az egri bikavér védjegyoltalmával - a rendszerváltást és az azóta eltelt másfél évtizedet is "túlélve" - változatlanul az Egervin Rt. rendelkezik. Tegyük fel, mindez valóban nem jelent problémát, csak kellemetlenséget. Tegyük fel, az Egervin valóban nem gátolja más cégek exportlehetőségeit. Csakhogy mindez nem változtat az egész ügy mélységes abszurditásán.

Ideje leülni és megegyezni.