Kína, az ügyeletes bűnbak

A néhány évtizeddel ezelőtt még a kulturális forradalomnak nevezett önkényuralmi vérfürdőben fetrengő óriás mára a világ egyik legmeghatározóbb gazdasági tényezőjévé vált, így nem csoda, hogy mostanra pénz- és tőkepiacok, majd a nagypolitika napi fókuszába is bekerült. Kína számai tiszteletre méltóak. Területe mintegy 100-szor, lakossága 124-szer akkora, mint hazánké, gazdasági növekedése pedig az elmúlt tíz évben sohasem csökkent 7 százalék alá, sőt, 2003-ban talán a 9 százalékot is elérte. A világgazdaságban viselt súlyát mi sem jellemzi jobban, minthogy 2002-ben és 2003-ban a világ gazdasági növekedésének több mint egyharmada Kínának volt köszönhető.

Kína mostanában leginkább az amerikai választási kampányban szerepet kapott bűnbakkeresés kapcsán kerül a hírekbe. Kína - állítja a neokonzervatív amerikai politika - mesterségesen gyengén tartja devizáját, az országba vonzza az olcsó munkaerejére támaszkodó működő tőkét, dömpingáras exportjával elárasztja az Egyesült Államokat, kiszorítja az amerikai ipart saját piacairól, aminek következtében az egyébként szép számokat mutató amerikai gazdaságban a munkahelyek teremtése is elmarad a konjunktúraciklus ilyenkor megszokott mértékétől. Mi több, a korábbi évek túlberuházásai miatt nulla százalék alatti inflációba csúszott kínai gazdaság a leértékelt devizán keresztül saját deflációját is exportálja a világba, elsősorban az Egyesült Államokba, állítják a neokonosok.

Valóban, Kína növekedése az elmúlt évtizedben erősen az exportra támaszkodott, de a történet nem csak erről szól. A kínai vezetés az elmúlt évtizedekben óvatos fokozatossággal nyitja meg a kínai gazdaságot és a kínai társadalmat a piacgazdaság erői előtt. Az export növekedése évről évre robusztus, gomba módra szaporodnak a beruházások, a kínai tőzsde - a 2000-es éveket követő besszpiacnak fittyet hányva - az elmúlt 5 évben 300 százalékkal emelkedett. Az ország az 1998-2002 közti öt évben - 124 milliárd dolláros folyó fizetési mérlegtöbblete mellett - 225 milliárd dollár működő tőkét is vonzott, amivel mostanra a világ második legnagyobb devizatartalékát építette ki. Ha a külső egyensúly mutatóit részleteiben tekintjük át, akkor a kép már nem egyértelműen egy exportvezérelt, nyitott gazdaságot mutat. Kína külkereskedelmi egyenlege az Egyesült Államokba irányuló nettó exportja nélkül egyre növekvő deficitet mutat. A deficit legnagyobb része az árfolyamaikat és konjunktúrájukat szintén a dollárhoz és az USA-hoz kötő délkelet-ázsiai országokkal áll fenn, erősen megfontolandóvá téve Kína számára azt, hogy fizetőeszközét a dollárral együtt ezen régió országainak valutáival szemben is felértékelje. Elgondolkoztató az is, hogy a Kínában működő multinacionális vállalatok nettó importőrök, azaz termelésük túlnyomórészt belföldön talál vevőre.

Az amerikai vezetés - az elöregedő és strukturális hiányosságokkal küszködő Európa asszisztálása mellett - egy rugalmasabb árfolyam-politikára akarja rászorítani a távol-keleti országot, remélve, hogy ettől saját külső egyensúlya is javul. A kínai pénzügyi közvetítői rendszer azonban, számottevő rossz hitelállomány formájában, magával hordozza a - fontolva haladás ellenére is vadhajtásokkal teli - piacgazdasági átállás örökségét, és nincs felkészülve egy a jelenleginél sokkal flexibilisebb rendszer kezelésére. Emellett nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az amerikai egyensúlyhiány forrása nem az "alulértékelt" renmimbi, hanem maga az Egyesült Államok gigantikus fogyasztáséhsége. Kína és a világ - elsősorban az Egyesült Államok - viszonyát vizsgálva nem mehetünk el szótlanul a két hatalom sajátos pénzügyi szimbiózisa mellett. A kínai gazdaság szufficites folyó fizetési mérlege kapcsán nettó megtakarító, amihez a dinamikus működőtőke-beáramláson keresztül további megtakarításokat importál, jelentős többletforrásokat halmozva fel. A többletforrás egy jelentős részét a renmimbi fixálása érdekében devizapiaci intervenciókra költi, aminek folyamán amerikai államkötvényeket és ún. agency bondokat vásárol. A sokat átkozott árfolyam-stabilizáció "melléktermékeként" Kína így az amerikai költségvetés finanszírozásában is jelentős szerepet játszik: 2003-ban például - Japánnal együtt - a teljes állami túlköltekezésének több mint 40 százalékát finanszírozta meg. Amerika számára tehát Kína gazdaságpolitikája legalább annyira áldás, mint átok. Ettől függetlenül lehet, hogy a novemberi választásokra készülve George W. Bush elnök minden eddiginél agresszívabb lesz a távol-keleti országgal. Ahogy ezt tőle már megszokhattuk.