A regionális hitetlenség átka

n Barátom azóta már "leállt" az önkormányzatokról, és a - tapasztalatai szerint közvetlen érdekeit sokkal inkább érző és aktívan lereagáló - kisvállalkozói szféra felé fordult. Ugyanezt már kevésbé teheti meg az a sok-sok önkormányzati EU-referens, akik városi, települési, kerületi szinten próbálják polgármesterüket vagy úgy általában a helyi vezetést némi aktivitásra ösztökélni. "Valahányszor egy új pályázati lehetőséget teszek az asztalra, az apparátus első kérdése, hogy mindez jár-e rájuk nézve többletmunkával. Amikor a válaszom igen, érdeklődésük azonnal hamvába hal" - jegyezte meg erről a napokban egyikük.

És őket a környezetük még csak csendben "szabotálja". Olyan - mellesleg budapesti - polgármesterről is tudni azonban, aki nyíltan hangoztatja, hogy ő nem fog pénzt kidobni arra, hogy munkatársakat írasson be ilyen-olyan tanfolyamokra, vagy hogy bonyolult pályázati anyagok előkészítésével töltsék az idejüket. Eddig is megvoltak a bevételeink és boldogultunk, eztán is megleszünk - hangzik a filozófiája.

Vannak olyan vélemények, hogy az önkormányzati apparátus vonakodó hozzáállása mindaddig nem fog változni, amíg az érintett tisztviselők nem fognak közvetlenül a fizetési borítékukon - akár negatív, akár pozitív - késztetést érezni. Valójában a dolog ennél bonyolultabb, és az egész probléma már magasabb szinteken olyan szemléletváltást követelne meg, amire jelek szerint sok esetben csak jó pár év tanulási (praktikusan: polgármester-bukási, -buktatási?) tapasztalata nyomán nyílhat talán esély.

Az EU-támogatásokkal ugyanis az a helyzet, hogy fel nem használásuk nem jelent közvetlen veszteséget. Csupán elszalasztott lehetőséget. Aki nem él vele, nem okoz közvetlen kárt az általa vezetett közösségnek. Rövid távon még némi pluszkiadástól is megóvja a helyi kaszszát. Ránézésre tehát aligha lehet bármit is számon kérni rajta.

És ez így is lesz, mondjuk addig, míg a szomszéd falu - város, kerület - egyszer csak képes nem lesz elvégezni olyan fejlesztéseket, amikre a másik is rászorulna, csak hát miből? Hogy akkor honnan van a szomszédnak? Uniós támogatásból? És nekünk miért nincs olyan? Ha majd ez a kérdés tömegesen felmerül, akkor fog meginogni az addig biztos passzivitást hirdető önkormányzati vezetés széke. Hogy aztán majd a helyükre lépő utódok erre is odafigyeljenek.

Csak hát ez még hónapok és évek kérdése. Addig még rengeteg - többnyire alapos tájékozatlanságból adódó - tévhiten kell túllépni. Mint például azon a polgármesterén, aki svédországi szakmai látogatásról hazatérve büszkén mesélte, hogy az ottani városi tanácsoknál bizony nem látott EU-pályázatokért kuncsorgó EU-referenseket. Hát akkor itthon minek?! "Ez is csak afféle divat, majd kinőjük ezt is" - tette hozzá. Milyen kár, hogy nem emlékeztette senki arra, hogy Svédország az EU-költségvetés egyik nettó eltartója, merthogy sokkal gazdagabb az átlagnál. S mert gazdagabb, hát nem is jogosult uniós támogatások igénylésére - így persze az ilyesmivel foglalkozó apparátusa sincs az előtérben.

Majd ha - a jelenleg még EU-kétharmadot sem elérő - egy főre jutó magyar GDP is átlépi az EU-átlag 75 százalékát, akkor (és ott, ahol ez regionális szinten is igaz), valóban elmondhatjuk, hogy "kinőttünk" az uniós támogatások bizonyos formáiból (akkor sem az összesből!). De nem azért, mert "kigyógyultunk" a divatból. Hanem mert nem vagyunk többé rászorulva.

Tény, hogy például Budapest ma már veri a közösségi átlagot, és 2007 után az "1. célkitűzésnek" nevezett támogatási keret felhasználására nem is lesz jogosult. De éppen a hozzá hasonlók miatt lett kitalálva a "2. célkitűzésnek" becézett alap - amit a jövőben talán "regionális versenyképességi is foglalkoztatási" alapra keresztelnek majd -, aminek elérhetőségét ugyanúgy meg kell tanulni. Nem kötelező - le is lehet maradni róla. Amíg a népharag engedi.





kiemelés