Gyenge munkaerőpiac, erős értékpapírpiac

n A tulajdonlásnak az igazgatástól való elválasztása, illetve a hatékony értékpapírpiacok megléte kölcsönösen erősíti egymást. A bevett elmélet e tekintetben egyenes útmutatást ad: a kontinentális európai államokban meghatározó formalisztikus, polgári jogi rendszerek a közfelfogás szerint elégtelen védelmet nyújtanak, így a tulajdonlás koncentrált maradt. Ezzel szemben az angolszász közjogi rendszerek felhatalmazzák a bírót, hogy esetről esetre értelmezze a diverzifikált tulajdonosi körre vonatkozó bizalmi szabályokat, és ezzel teremtsenek a menedzserek számára kötelező jogi precedenst.

Ez azonban elégtelen magyarázat, mert az első világháború előtt a polgári jogot használó európai államok ugyanolyan gyorsan fejlesztették az értékpapírpiacaikat, mint az USA vagy Nagy-Britannia. A felügyeleti hatóságok - mint például az USA-ban az SEC - azért jöttek létre, mert a közjog szerinti bizalmi kötelezettségek nem védték meg a távoli tulajdonost például a bennfentes információk használatától, ami korábban legális volt. Az SEC ilyen módon egy (jog)szabályképző intézménnyé vált, amilyen szabályokat Francia- vagy Németországban nehézség nélkül tudnának teremteni, ha akarnának.

A bizalmi kötelezettségek eredetileg csak arra voltak hivatva, hogy a bennfenteseket meggátolják a lopásban. Olyan veszteségek ellen nem védték meg a tulajdonosokat, mint a nem nyereséges terjeszkedés, a különféle manőverezés, a szabad cash flow visszatartása, a birodalomépítés. A tulajdonosoknak a közjogi rendszerű országokban általában nincs jogi eszközük a menedzserek rossz, ostoba, vagy a részvényesekre másként káros operatív vagy stratégiai döntéseivel szemben.

Néhány országban a munkavállalók politikai akciók révén is befolyásolják a cégek tevékenységét, például a tömeges elbocsátások vagy a munkahely természetét megváltoztató átszervezések ellenzésével. Ahol az elbocsátásokat tiltó szabályozás van érvényben, ott a részvényeseknek okuk van az óvatosságra: ha ugyanis a terjeszkedés nem bizonyul nyereségesnek, akkor nincs lehetőség a bérköltségek csökkentésére. Franciaország arról híres, hogy - amint azt tette a brit Marks and Spencer esetében - kikényszeríti a felesleges munkaerő megtartását. Természetesen teljes elbocsátási tilalmat egyetlen állam sem tart érvényben, a rugalmasság foka azonban nagyban változik, és fontos szerepet játszhat a nyereségességben.

Olyan országokban, ahol könnyű az elbocsátás, a részvényeseknek kevés félnivalójuk van. Az erős munkajogi védelemmel bíró országokban, ahol a vállalat sokat veszíthet egy elrontott terjeszkedési akción, a tulajdonosoknak minden okuk megvan, hogy rövid pórázon tartsák a menedzsereket. A részvényeseknek hasonlóképpen óvatosnak kell lenniük, ha a munkavállalóknak erős alkupozíciójuk van, ilyenkor az értéktöbbletért folyó huzavonának se vége, se hossza, főleg ha egyébként a verseny is gyenge. Ilyen helyeken a profittortán való osztozkodás állandóan napirenden lehet, vállalati és országos szinten egyaránt.

Ha a menedzserek lazán kötődnek a részvényesekhez, akkor jobban hajlanak a nagyobb munkavállalói szelet jóváhagyására. Másutt, korporatista rendszerekben, ahol szintén nem az általános részvényesi érdek áll az első helyen, a domináns tulajdonosoknak okuk lehet a pénzügyi információ visszatartására, mert különben a munkavállalók többet követelnek maguknak. Mindkét mechanizmus az értékpapírpiacok ellen hat.

Ahol a politikai és a társadalmi értékek a munkaerőnek kedveznek, ott gyengébb a menedzsereknek a részvényesi érdekekhez való lojalitása, ami nem azt jelenti, hogy az ilyen, "balos" társadalmakban a vezetők technikai képességei gyengébbek lennének, csak más a szervezeti kényszer. Ha ilyen helyen munkahelyet kell megszüntetni, akkor az irányítás sokkal inkább gondol arra, hogy életeket tesz tönkre, semmint a hatékonyság és a gazdagság növelésére. Ilyen társadalmakban kevesebb a nyilvánosan jegyzett cég, és gyengébb vagy nem létező a tulajdonlás leválasztása.

Az OECD rangsort készített arról, hogy milyen könnyen lehet a munkaerőt elbocsátani; ebben az USA áll az élen, a skála másik végén van Olasz-, Francia- és Németország. A listát illetően a leginkább meglepő az az erős korreláció, amely a tulajdonlás leválasztásával kimutatható. A húsz legnagyobb vállalatot véve az USA-ban az esetek 90 százalékában nem mutatható ki 20 százaléknál nagyobb tulajdoni hányad. A kiválasztott olasz, francia és német cégek egyikénél sincs ilyen fokban megosztott részvénytulajdonlás.

Vegyük a "politikai" minőségek bármilyen mércéjét, a tulajdonlás leválasztásának legjobb előrejelzőjeként a gazdag nyugat államaiban mégis a foglalkoztatás védelmét kell tekintenünk. Vagy még pontosabban, a tulajdonlás leválasztását ösztönző, megfelelő szabályozó intézmények létrehozatala lehetetlennek bizonyulhat, hacsak a társadalmaknak a munka és a tőke iránti orientációja nem válik kedvezőbbé a tőke számára.