Tegyük minél zöldebbé a növekedést!

Az ózont romboló vegyületek előállításának leállítását célzó montreali egyezmény jól példázza, hogy mit lehetne tenni, ha a nemzetközi közösség együttműködik. Az elfogadott okmánynak köszönhetően mintegy 20 millió bőrrákos esetet és 130 milliónyi szemkárosodást lehet megelőzni.

Az ilyen sikereknek bátorítaniuk kellene bennünket most, amikor a tetteinket a kihívás hatalmas méreteihez kellene igazítanunk. A világunk nemcsak az egyensúlyát veszítette el, de egyenesen veszélyben van. Az erdőirtás folytatódik, csak az utóbbi évtizedben mintegy 100 millió hektárnyi erdő veszett el, nagy része Afrikában és Latin-Amerikában, ahol a szegényparasztok kényszerültek a fák kivágására, mert másként nem jutottak termőföldhöz vagy energiához.

Ezzel egyidejűleg tovább növekszik a szén-dioxid-kibocsátás, amelyet az Európai Unió 2010-ig 8 százalékkal kívánt csökkenteni. Ebből azonban a jelenlegi irányzatok alapján csak 0,5 százalék érhető el. A világon a madarak 12, az emlősök 24, a halaknak 30 százaléka van fenyegetett helyzetben vagy áll a kihalás közvetlen fenyegetése előtt.

A környezetvédelmi kihívás különösen erős a fejlődő államokban, ahol a föld hatmilliárdos lakosságából ötmilliárdnyian élnek. Itt a környezet közvetlenül kapcsolódik a humán fejlődéshez - és a szegénységhez. A fejlődő világban több mint egymilliárd embernek nincs hozzáférése tiszta vízhez, több mint kétmilliárdnyian pedig nélkülözik az elemi higié-niai és egészségügyi feltételeket. Évente 5-6 millió ember - többnyire gyermek - hal meg a víz által hordozott betegségek miatt.

A jelenlegi irányzatok alapján a millenniumi környezetvédelmi célok nem lesznek elérhetők. Mit kellene tehát tenni? Kiindulásként el kellene ismernünk a globális környezetvédelmi egyenletben meglévő, alapvető egyensúlyhiányt. A környezeti károk zömét a fejlett államok okozzák, amelyek a föld lakosságának csak 15 százalékát adják, a szén-dioxid-kibocsátásnak azonban a feléért felelősek. Ennek "költségeit" nagyrészt a szegény államok fizetik, ahol az éves GDP 8 százaléka megy veszendőbe a környezet degradálódása és az egészségkárosodás következtében.

A gazdag országok által okozott nagyobb környezetkárosítás azt jelenti, hogy a probléma megoldásához is nagyobb arányban kell hozzájárulniuk. Mindenekelőtt meg kell változtatni annak módját, ahogyan az energiát előállítják és felhasználják, mégpedig a szubvenciók csökkentése, a megfelelő árak alkalmazása és a környezetet károsító termékek megadóztatása révén. A gazdag államoknak egyúttal több forrást kellene juttatniuk a fejlődőknek a környezet megóvására. A kilencvenes években a környezetvédelmi programok finanszírozása ugyanúgy stagnált, mint a fejlesztési segélyeké általában. A környezeti célú segélyek összege évente 2 milliárd dollár körül ingadozott, ami jóval kevesebb annál, amit az 1992-es riói és a tíz évvel később tartott johannesburgi csúcson szükségesnek mondtak, a globális fegyverkezési kiadások 900 milliárdos éves tételéhez képest pedig végképp elenyésző.

A környezet degradálódása elleni háború megnyeréséhez óriási fordulatra van szükség. Az előbbre jutást három módon is lehet gyorsítani.

>> A fejlett államoknak példát kell mutatniuk a környezetbarát termelési és fogyasztási szokások elterjesztésében, beleértve az üvegházgázok kibocsátásának korlátozását, és olyan mechanizmusok elterjesztését, mint amelyekkel karbonkvótákat lehet a fejlődőktől átvenni. A gazdag országoknak egyúttal fokozniuk kell a két- és sokoldalú rendszerben folyósított segélyeket.

>> A fejlődő államoknak javítaniuk kellene a kritikus szektorok - mint amilyen a vízgazdálkodás, az energiaipar, a közlekedés és a kereskedelem - irányítását, beleértve az árképzést, mert ennek révén korlátozni lehetne a ritka természeti erőforrások igénybevételét. Emellett a környezetvédelem szempontjait fokozottabban integrálni kellene a fejlesztési politikába.

>> A nemzetközi közösségnek sokkal komolyabb erőfeszítést kellene tennie a megújuló energia felhasználására, a hatékonyság növelésére és más, környezetbarát energiaforrás bevonására. Ha minden így folytatódik, akkor 2030-ban a szén-dioxid-kibocsátás 70 százalékkal magasabb lesz, mint most, miközben a megújuló energiaforrások felhasználásának aránya a mostani 2 százalékról mindössze 4 százalékra emelkedik. Olyan közös erőfeszítésre lenne szükség, mint amelynek nyomán a mezőgazdaságban egy generációval ezelőtt elindult a "zöld forradalom".

A következő 25 év során további kétmilliárddal növekszik a föld lakossága, nagyrészt a fejlődő államokban, ahol óriási igény van energia és gazdasági növekedés iránt. Ha ez a növekedés nem környezeti szempontból fenntartható módon megy majd végbe, akkor a hatás az emberi jólét szempontjából katasztrofális lesz. Ha 25 év múlva akarjuk meghozni a helyes döntéseket, akkor minden későn lesz. A gyermekeink és azok gyermekeinek javára most kell cselekednünk.