A nagy átverés

Irak visszakapta szuverenitását, a NATO vállalta a biztonsági erők kiképzését, megkezdődött a volt diktátor, Szaddám Huszein pere. Ez az egyik olvasata a múlt héten történteknek.

Egy másik olvasat szerint a hatalomátadással Washington elegánsan kihátrált a mocsárból, és nyilvános pere révén Szaddám is bérelt helyet kapott a televíziós képernyőkön, míg az majd csak később derül ki, hogy valójában mit is vállalt a NATO. Mert a csatabárd elásására vonatkozó francia-amerikai vágyálmok ellenére Párizs nem járult hozzá, hogy a helyszínen történjék meg az iraki katonaság kiképzése; ennélfogva a NATO iraki szerepvállalásáról beszélni illúzió; viszont 15 tagállam már eddig is ott volt valamilyen formában az országban, tehát az észak-atlanti szövetség de facto mégis jelen van. A hatalomátadási, -átvételi ceremóniát illetően már csak a kisebbik trükk volt mindössze egynapos szenzáció, hogy az egész lepróbált eseményt két nappal előbbre hozták. Így hoppon maradtak a különféle fajta ellenállók: megfosztották őket attól, hogy látványos tűzijátékkal fogadják az új hatalmat.

Volt értelme a kétnapos gyorsításnak a távozó főhatalom szempontjából is: egybeesett a NATO isztambuli csúcsértekezletének kezdetével, miáltal távolról nagyobb ünnepélyességet lehetett biztosítani a fejleménynek, mint megtörténte színhelyén. A mai Washington számára a legfőbb értelme azonban abban rejlik a hatalomátadásnak, hogy George Bush elnök újraválasztása szempontjából remélhetővé vált: novemberig talán feledésbe merül a java része annak, amit az amerikaiak Bagdadból megszálló hatalom gyanánt népszerűségrombolóan összeügyetlenkedtek, miközben maga a tényleges katonai jelenlét jottányit sem lazul. (SzH)