n Az amerikai makrogazdaság hírei negyedévről negyedévre ugyanazzal a tanulsággal szolgálnak: a tartós, háromszázalékos gazdasági növekedés nem elég a foglalkoztatási szint javításához. Sőt, egy folyamatos, négyszázalékos növekedés sem lenne elegendő a munkahellyel bíró amerikai felnőttek arányának további emeléséhez. Az irányadó termelékenységi mutató éves javulását a közgazdá-

szok a Clinton-kormányzat hivatali idejének elején 1,2 százalékra tették, a 90-es évek boomjának vége felé pedig 2-2,5 százalék közé, ma pedig ennél is magasabbra, amikor aligha marad három százalék alatt a hatékonyság éves emelkedésének üteme.

Az már mindenki szabad találgatására van bízva, hogy meddig tart még a hatékonyság most tapasztalt erős növekedése. Az optimisták szerint az információs technológiai forradalom után már startra készen áll a biotechnológiai forradalom, utána pedig a nanotechnológia forradalma. Ha a termelékenység jelenlegi növekedése tartóssá válik, akkor ez káprázatos távlatokat nyit: egy ma, teljes munkaidőben dolgozó amerikai a mostani 40 ezer dolláros éves fizetése helyett 160 ezer dollárt visz haza, állandó értéken számolva.

A világgazdaság egyik pólusát ma az Egyesült Államok képviseli. Kína - a Teng Hsziao-ping óta végrehajtott gazdasági csoda ellenére - a másik pólust jelenti. Az ázsiai országban a munka termelékenysége azonban ma évente mintegy hat százalékkal növekszik. Ha pedig a gazdasága eléggé integrálttá válik, és az is marad, hogy egy egységes egészről lehessen beszélni, akkor Kínában a termelékenység még 2050 előtt eléri a mai amerikai szintet. És mi lesz Indiában? Ha az utóbbi 15 évben tapasztalt növekedési ráták fennmaradnak, és az ország meg tudja őrizni az egységét, akkor a munka hatékonysága az évszázad közepére eléri a mai spanyolországi szintet.

A világ azonban 2050-re sem válik paradicsommá. Lesznek régiók, ahol sikertelen államok nem védik a tulajdont és a törvény uralmát, nem bátorítják a kereskedelmet, nem oktatják polgáraikat, nem építik ki azt a fizikai, társadalmi és szervezeti infrastruktúrát, amelyre szükség lenne ahhoz, hogy népük használni tudja mindazokat a mágikus technológiákat, amelyeket az ipari forradalom kezdete óta kifejlesztettünk.

Hasonlóképpen lesznek még háborúk, amelyeket a ma használatosaknál is kíméletlenebb és pusztítóbb fegyverekkel fognak megvívni. Jó okunk van azonban hinni, hogy ilyen konfliktusból kevesebb lesz. A következő télen lesz 60 esztendeje, hogy az amerikai hadsereg átlépte a Rajnát, amivel véget vetett annak az öldöklésnek és rombolásnak, amely Nyugat-Európában folyamatosan a leghosszabb idő azóta, hogy a Krisztus előtti második évszázad végén Cimbri és a teutonok háborút folytattak Gaius Marius római konzul seregei ellen a Rhone völgyében.

A 2050 körüli időben a világ még nem mondhatja el, hogy "megoldotta a gazdasági problémát". A gazdaság azon dolgok birodalma, amelyeknek értékük van, márpedig a dolgoknak akkor van értékük, ha azok egyszerre kívánatosak és szűkös mértékben vannak jelen. Az emberi nem abban nagyon leleményes, hogy hiányosan és nehezen elérhető javakat kívánatossá tegyen. Van azonban egy lehetőségünk, ami valójában kötelességünk, és ami korábban egyetlen emberi generációnak sem jutott osztályrészül: 2050-re olyan világot kell teremteni, amelyben csaknem mindenkinek jut annyi élelem, hogy ne éhezzen, elég ruházat, hogy ne fázzon, és elég fedél, hogy szárazon maradjon, mindehhez ráadásként pedig egy szupergyors internet.

Az emberiségnek ebben a nagy pókerjátszmájában a tétek óriásiak. A főnyeremény megütéséhez az első lépés abban áll, hogy mindenütt át kell alakítani a közvéleményt a nélkülözésmentes világ megteremtésének támogatására. Az e cél irányába teendő haladást ma a nemzetközi kapcsolatok próbakövének kell tekinteni. Ma már nincsenek nagy, agresszív, nagyhatalmi ideológiák által mozgatott államok, amelyek bármi áron a saját képük szerint alakítanák át a világot. A hatalom fő forrásai és felhasználási módjai ma sokkal puhábbak, de nem gyengébbek. Mindaddig, amíg ezt így fenn tudjuk tartani, nekünk, az emberi nemnek jó esélyünk van, hogy végrehajtsuk a legfontosabb, kollektív feladatunkat.