Biztosmeghallgatás EP módra
Minden mérlegre kerül: az is, amit (jól vagy rosszul) kimondtak, az is, amit éppen, hogy nem. (Hogy miért nem? Nem tudta?! Nem tartotta fontosnak?) Újságírók, ellendrukkerek várják ugrásra készen a botlást, témához értő szakértők bírálják az ügyféltés szigorával, miközben az elnök a színfalak mögül figyeli, hogyan szerepel a csapata: vajon a nyáron begyűjtött bizalmi tőkét erősítik-e, vagy felélnek belőle? Milyen útravalóval láthat majd munkához november elsején az új Európai Bizottság?
A sort a múlt héten a volt cseh miniszterelnök nyitotta, sokak szerint nagyon gyengén. Merthogy csak anyanyelvén volt hajlandó beszélni, s mert alig mondott konkrétumot. Aminek láttán azonnal színre lépett az azóta is egymással birkózó két típusvélemény: az egyik szerint az ilyen szereplés ciki, mert felkészületlenségre, fantáziátlanságra, felszínességre utal. A másik szerint a biztosnak nem is az a dolga, hogy minden apró részletbe belemenjen?, egy kezdő biztos egyébként sem tudhatja még az öszszes jogszabályi részletet?, az összefüggéseket viszont jól látja. Amiben valahol kifejeződik a mindenkori bizottsági tagokat övező szokásos bizonytalanság: hogy ők most vajon már "igazi politikai szint" - ahol a tételes szakértelem esetenként lehet másodlagos is a politikum mellett -, vagy legfelső szintű technokraták?
Ez a dilemma találkozik egy olyan helyzettel, amelyben a meghallgatást végző parlamenti szakcsoportban viszont általában túlnyomó többségben vannak az adott területhez értő szakemberek, akik alkalmasint évek óta ezzel a területtel foglalkoznak, minden rezdülését régóta követik. Fontos mindezt szem előtt tartani, mert csakis e sokféle összetevő ismeretében értelmezhetők az esetleges reakciók. Amelyeknél sokszor majdnem annyit nyom a latban, hogy ki mondja, mint hogy mit mond.
A Spidla-jelenség amúgy eddig szinte valamennyi biztosjelöltre igaz volt - csakúgy, mint a szereplést követő kétféle reakció. Az egyetlen kivételt talán a litván jelölt jelentette, de rajta kívül nem is akadt más, akinél annyira egybeesett volna az addigi szakmai előélet a kiosztott leendő portfólióval (Dalia Grybauskaite májusban még országa pénzügyminisztere volt - ilyen előzmények után lehet novembertől az EU-költségvetési biztosa).
A magyar közvéleményt persze elsősorban a leendő új magyar biztos szereplése érdekli. Itt sincs kivétel: Kovács László a leendő energetikai területéről szólva ugyanúgy kényszerült egyes kérdések kapcsán annak beismerésére, hogy ennyire még nem mélyedt el a témában - netán hibás terminológiahasználaton is rajtakapták -, mint szinte mindegyik "sorstársát". És az ő esetében hangzott el erről az, hogy ezt a biztosnak nem is kell tudnia. Egyes esetekben láthatóan ő maga is őszintén hisz ebben, minthogy a kitérés úgymond kínos volt.
Valójában a tényleges megméretés úgyis azon múlik majd, hogy végül mit tekintenek a vizsgáztatók mérvadó mércének: a politikus, vagy a technokrata biztosi elvárásnak való megfelelést? Ehhez járul majd legvégül egy tisztán politikai megfontolás is. Nevezetesen, hogy ha "rá is szállnak" valakire, az ehhez szükséges lőport azonban minden bizonnyal a politikai "nagyvadakra" (vagy területekre) tartogatják (mint amilyen a héten a "blairista" Mandelson, vagy a "berlusconista" Buttiglione, avagy a múlt héten volt a kulcspozíciónak számító versenypolitika leendő gazdájának megizzasztása).
Mindezt tetőzi be végül, hogy a parlamentben relatív néppárti többség van, és az EPP "magáénak" vallja Barroso bizottsági elnököt. Miként - hét liberális biztosjelölt beválogatása után - igazából a liberális pártcsoport sem akar rosszat neki. Azaz: ha meg is csipkednek jelölteket, a Barroso-csapat végzetes kikezdése az EP-többségnek láthatóan nem érdeke. Amitől persze még nem lesz könnyebb a héten sem végigállni a háromórás vizsgáztatást. Csak éppen az osztályozó értekezlet végső értékelésén sem kell majd meglepődni.
