Búcsú a sorkatonaságtól
Meggyőződésem szerint a sorkatonaságot végleg magunk mögött hagyjuk, mert bár a politikai kekeckedések miatt itt és most csupán felfüggesztik a sorozást, de aligha valószínű, hogy a közeljövőben lenne olyan magyar kormány, amely a bukás veszélye nélkül megkísérelhetné visszaállítani azt.
Bár az utóbbi néhány évben magam is sokszor korholtam, mi több, szidalmaztam is a magyar sorozott haderő elavultságát, a novemberi leszerelés kapcsán mégsem ezt hangsúlyoznám. Több okból sem. Egyrészt úgy gondolom, hogy Magyarország és a magyar társadalom ezekben az években valóban történelmi változásokon ment/megy keresztül, s ennek a folyamatnak szerves része a magyar biztonságpolitikai környezetnek és célkitűzéseknek megfelelőbb - önkéntes - haderő megteremtése. A történelmi jelentőségű változásoknak azonban szerintem éppen az a sajátossága, hogy a megelőző korszakokat meghaladjuk, nem pedig sutba vagy szemétdombra dobjuk - mint azt oly sok politikus véli és hirdeti ma. Még akkor sem dobhatunk sutba éveket és évtizedeket, ha azok nem épp gusztusunk és elvárásaink szerint alakultak.
Másrészt, történész-politológusként úgy vélem, hogy az önkéntes haderőre való novemberi átállás olyan ritka alkalom, amikor felülemelkedve a politikai vitákon, valamennyien és együtt emlékezhetünk mindazokra, akik az elmúlt csaknem 130 évben sorozott katonaként haltak meg, vagy kényszersorozottként pusztultak el (mert, hogy ilyen is volt) a mindenkori Magyarországért. Itt és most nem a hivatásos katonákra és tisztekre gondolok, hanem hangsúlyozottan a sorozott állományra. Azokra, akik az említett évtizedek során - mint mi magunk is - sokkal inkább tárgyai, semmint alanyai voltak a nagybetűs történelemnek, s akik novemberben megérdemelnek majd egy utólagos "köszönjük"-öt a nagypolitikától.
Harmadrészt, magam nem feledkeznék meg arról sem, hogy a magyar biztonság több vagy kevesebb sikerrel történő szavatolása mellett mi mindent adott még a sorozott haderő történelmi korszaka a magyar társadalom férfi tagjainak. Mielőtt bárki megrettenne, most nem "fegyelemre és rendre szoktatásra", az "embert faragásra", s még csak nem is arra gondolok, hogy a sokan valószínűleg a seregben találkoztak először "modern technikával", legalábbis addig, amíg a magyar haderő technikája lépéselőnyt, vagy lépést volt képes tartani a polgári szféra technikájával. Sokkal személyesebb és fontosabb dolog jut eszembe elsőként. Nevezetesen az, hogy a "katonaévek" élményei olyan kommunikációs obsit birtokába juttattak számos korosztályt (s ebből a szempontból mindegy, hogy ezek az élmények jók vagy rosszak voltak), melynek nem kis szerepe volt és talán van még ma is abban, hogy a szerencsésebbek egyszerű korosztályból generációvá válhassanak; olyan szocializációs obsitot, amely a generációk és korosztályok közötti falakat is képes volt olykor lebontani.
Legfőképpen azonban azért tartanám fontosnak a sorozott haderő megszűnésének, s az önkéntes megszületésének méltó megünneplését, mert - ha jól érzékelem - jelenleg csupán ez utóbbit szerepeltetheti igazán a két éve regnáló kormánykoalíció az elszámolás "sikerrel teljesített reformok" rubrikájában. S bár tudom, hogy most a nagy remények, nagy ígéretek és nagy elvárások napjait és heteit éljük, magam azért - mint a jó katona - gondolnék az ínségesebb (kampány-) időkre is.
