A voodoo közgazdaságtan művelőinek megszelídítése

A republikánus oldalon politikai napszámosok, varázslók és sokan mások, akiknek jobban kellett érteniük a dolgokhoz, hirtelen nagyra értékelték azt, amit úgy hívnak, hogy "CPS háztartási felmérés a foglalkoztatásról", és amelyről feltételezik, hogy jó útmutató a munkaerőpiac havi változásaihoz. A szóban forgó kiadványnak valójában soha nem szántak ilyen szerepet, a Bush-kormányzat siralmas foglalkoztatási politikájáról azonban mégis ez adta a legjobb képet.

A demokraták részéről ugyanilyen napszámosok és PR-emberek lézersugár módjára összpontosítottak a George W. Bush nevével fémjelzett évek rossz foglalkoztatási adataira, szem elől tévesztve a kibocsátásról és a termelékenység javulásáról szóló jó híreket. Erre a republikánusok ismét tendenciózusan válaszoltak, amikor a munkanélküliségi rátát vizsgálták a foglalkoztatotti létszám helyett, mintha az jó dolog lenne, hogy a 2001 óta pocsék munkaerőpiac mesterségesen leszorította azok számát, aki még aktívan keresnek munkát.

A republikánusok hasonlóan sekélyes eszmefuttatást tartottak Bush adócsökkentéseiről - arról, amit a mostani elnök apja, George W. H. Bush annak idején woodoo közgazdaságtannak nevezett -, mintha ez lenne a gazdasági bölcsesség csúcsa. Azzal alig foglalkoztak, hogy az államháztartás egyensúlyának nagyfokú kibillentése milyen terhet rak az amerikai gazdaság következő évtizedeire. A demokraták ezzel szemben azt hangoztatták, hogy az adócsökkentés máris hatalmas kárt tett, holott a nagyobb pusztítás még hátra van.

A republikánusok azzal is fokozták gazdasági szélhámosságukat, hogy megszállottan próbálták csökkenteni a közvélemény fogékonyságát a krónikus fiskális problémáknak az ottani alapnyugdíjrendszerre kifejtett hatására. Tették ezt úgy, hogy elterelték a lakosság figyelmét arról, miként kótyavetyélte el Bush a Clinton elnök által reá hagyott költségvetési többletet, ezzel együtt azt, ami talán az ország utolsó lehetősége volt a katasztrófát kísértő helyzet rendbetételére. Ugyanezek a republikánusok hangosan követelték a kiadások visszafogását, miközben gátolták azon kongresszusi eljárások intézményes megváltoztatását, amelyek az ilyen visszafogottságot lehetővé tették volna.

Mindezt a gazdasági bűvészkedést felnagyította a televízió, a nyomtatott sajtó és az internetes újságírói kar. Eltekintve az üzleti lapok néhány jó írásától, nehezen bizonyítható, hogy a kampány média általi követéséből bárki is megtudhatott valami fontosat vagy lényegbevágót arról, melyik jelölt gazdasági programja lenne jobb Amerika számára.

Mindezért a gazdaságtan mint szakma részben felelősséget visel. Nobel-díjasoknak, mint Edward Prescottnak nem kellene oly módon magyarázni az adócsökkentések előnyét, hogy nem mutatnak rá: az adóknak a kiadáscsökkentés kíséretében végrehajtott mérséklése egyáltalán nem adócsökkentés, hanem az adóknak a távolabbi jövőbe való kitolása, mégpedig oly módon, ami fokozza a kockázatokat és elbátortalanítja a felhalmozást. A probléma nagy része azonban az alultájékoztatott, képzetlen és kíváncsiságot nem tanúsító sajtóra vezethető vissza. Valóban, a gazdasági ügyek tárgyalásában tanúsított felszínesség arra a felismerésre vihette a kampánymenedzsereket, hogy a sajtó amúgy is eltorzítja az üzenetüket, ezért nem is vágtak bele annak részletezésébe, amit a gazdaságpolitika igazi céljának tartanak.

Ezen a ponton rólam mint szakértőről feltételezik, hogy előjövök a magam mágikus tervével, azzal az okos sémával, amellyel a dolgokat rendbe lehet tenni, a világ ügyeit helyre lehet hozni. Ilyen tervem nincs. Van azonban egy reménysugár. Az utóbbi két generációnak módja volt tapasztalni, miként lépnek elő a független, a pártpolitikai törekvésektől elszigetelt jegybankok, amelyek a foglalkoztatásnak és a vásárlóerőnek az árstabilitással összhangban álló maximalizálására törekszenek. A fejlett ipari államokban a monetáris politika távolról sem volt tökéletes a független jegybankok korában, de sokkal jobb volt annál, amit korábban bárki tapasztalhatott. Mindez a technokrácia diadalát jelzi.

Az amerikai politikai rendszer szemlátomást képtelen a középpontban álló fiskális ügyek oly módon való megvilágítására, hogy a választók alapos mérlegelés után tudjanak különbséget tenni jelöltek között, vagy akár csak képesek legyenek megkülönböztetni a komoly programot kínálókat azoktól, akiknek az elképzelései matematikailag lehetetlen viccnek minősíthetők.

Lehet, hogy eljött az ideje egy újabb technokrata nyomulásnak: létre lehetne hozni egy Fiskális Stabilizációs Tanácsot (Fiscal Stabilization Board), amely a Federal Reserve Board mellett működne. Hasonlóképpen, amint a Fed szavatolja a monetáris politikának az árstabilitással való összhangját, a Fiskális Stabilizációs Tanácsnak azt kellene garantálnia, hogy a kiadásokat felügyelő hatóságok az eljárásaikban igazodjanak a törvénybe iktatott adók mértékéhez.

Kezdődjék hát a vita.