Einstein óta minden relatív - tartja viccesen a mondás, s tudom jól, sokan felhúzzák majd a szemöldöküket a Roszszul fizetett diplomások című cikket olvasva: "Dehogy kevés a bruttó 260 ezer!". Mások pedig sajnálkozni fognak: "Hű, ez tényleg nem sok pénz egy diplomáért és tapasztalatért". A KSH adatai szerint a szellemi foglalkozásúak átlagos nettó keresete 118 749 forint volt az első fél évben, ez alig több mint az adómentes minimálbér kétszerese. Aki kevesebbet keres, annak sok, aki többet, annak ez kevés.

A kereslet-kínálat nagy úr. Dönt munkahelyekről, hierarchián belüli pozíciókról, bérekről, karrierlehetőségekről, emberi sorsokról. És arról is, hogy mennyire szívesen választja valaki azt a diplomás képzést, amely slágernek számít, vagy épp citromdíjas lehet a bérek alapján. Sőt, még egy dologról dönt biztosan, arról, hogy az utánpótlás milyen lesz: lelkes és tehetséges, vagy csak olyanok választják az adott szakterületet, akiknek máshol úgysem terem babér.

Itthon teljesen kettévált a szakmai és az anyagi presztízs. Az orvosainkra, a kutatóinkra, a tudósainkra, az egyetemi oktatóinkra büszkék vagyunk, csak elfelejtjük megfizetni őket. Elmennek az országból, vagy elhagyják a pályát, esetleg tengődnek, de nem fognak dicsekedni a fizetésükkel. A legtöbb ember, akit sérelem ér, átlagosan hét embernek mondja el a panaszát. Ez azt jelenti, hogy az aktívan dolgozók közül elég négyszázezer, fizetésével elégedetlen ember, és panaszkodni fog az egész ország.

Mindig lesznek slágerszakmák és citromdíjas állások, és még utópisztikus gondolataimban sem merül fel, hogy egyformán kellene díjazni mindenkit. Az elkötelezettség, a motiváció azonban nem csak anyagiakkal növelhető. A pénzen kívül számtalan munkatársmegtartó eszköze lehet egy szervezetnek, akár a versenyszférához tartozik, akár nem. És ezek megtalálása mindig a munkaadók felelőssége lesz.