Legyünk-e új tagok?

Pénzről van szó, nem is kevésről. Kezd felpörögni a 2007 utáni újabb közös, hétéves EU-költségvetés tervezése, előkészítése, s most éppen az elmaradott térségek felemelését célzó uniós támogatások finanszírozása az a pont, ahol megakadtak a dolgok. (Tegyük hozzá: nem először, nem is utoljára: a leendő nagy alkudozások előszeleként.)

Egyelőre persze még csak elvekről beszélünk, de diplomaták jól tudják, hogy minden későbbi konkrétum mozgásterét meghatározhatja, milyen elvi alapvetésekre hivatkozva próbálnak a részletekben valamilyen konkrét célt elérni. Ilyen elvként szerették volna az új tagok beíratni azt a mondatot, hogy "a szolidaritás legyen a kibővített unióban a kohéziós alapok elosztásának vezérlő elve. Ennek megfelelően elismerik az új tagállamok különleges szükségleteit, hogy a megfelelő európai átlaghoz közelítsenek".

A tízek itt említett igénye nem előzmény nélküli. Mindannyian jól emlékeznek, hogy 2002-ben még úgy kényszerültek aláírni a csatlakozási szerződést, hogy abban a kohéziós politika támogatási intenzitása - végső soron az egy főre vetíthető támogatás abszolút nagysága - jelentősen elmaradt a régiekétől. Akkor az utóbbiak még éppen arra hivatkozva fogadtatták ezt el velük, hogy ők még újak, akiknek pénzfelszívó képessége amúgy sem lenne képes többet befogadni. (Azt már nem feltétlen mondták ki ennyire hangosan, de mindenki tudta az asztal körül, hogy az akkori befizetési hajlandóság mellett egyébként sem lett volna többre pénz a közös kasszában). Tegyük hozzá: a régiek érvelése nem volt minden tapasztalat nélküli. Az EU-tagként kapható támogatásokhoz képest elenyésző töredéket kitevő előcsatlakozási pénzek (a PHARE-, ISPA- és SAPARD-keretek) elköltésével nem egy akkori tagjelöltnek még a csatlakozást megelőző pillanatokban is helyenként komoly gondjai voltak.

Az újak mindenesetre úgy érezték, hogy újonc mivoltuk ilyen hangsúlyos felemlegetésével nemcsak büszkeségükön esik folt, hanem a megkülönböztetés oltárán súlyos eurómilliárdokat is veszíthetnek. Mint ahogy a tagság első három évében veszítettek is. (Más kérdés, hogy ha az abszorpciós képesség valóban gyenge, akkor ebben az időszakban legfeljebb csak elvi elismerést kaphattak volna, de több pénzt jó eséllyel valóban nem tudtak volna lehívni.)

A taggá válás mindenesetre megadta a jogi alapot is ahhoz a kampányhoz, amiben az újak ismételten elkezdték hangoztatni: felejtsék el újonnan jött mivoltukat, és kezeljék eztán őket is egyszerűen csak tagnak.

Ez az állapot látszik most megint borulni, midőn megkezdődött az elmaradott régiók 2007 utáni támogatásának vitája. Kétszeresen is. Most hirtelen az újaknak lett fontos azon tényszerű adottság minél erőteljesebb tudatosítása, hogy a tízek - gazdasági, infrastrukturális, regionális fejlettségük tekintetében - nagyobb többségükben egyelőre valóban mások, mert messzebbről jöttek, nagyobb szegénységből, kisebb GDP-ről indulva. És ha komolyan akarják venni az EU-felzárkóztatást szorgalmazó hitvallását, akkor ez az esetükben csak külön odafigyeléssel szavatolható. (Nem kell aggódni, most már egyre inkább el tudják költeni a több pénzt is - teszik hozzá?)

Cserében egyszeriben azoknak lett fontos, hogy mindenki legyen egyszerűen csak tag (régi-új megkülönböztetés nélkül), akik korábban esetleg - törzstagszerepük hangsúlyozandó - szívesen operáltak az újonnan érkezettek pátyolgatásával. Így eshetett meg, hogy most éppen spanyol nyomásra módosult úgy az említett szövegtervezet a hétfői külügyminiszteri találkozóra, hogy az már nem említette külön az új tagokat, hanem így fogalmazott: a kibővített unióban a strukturális politika kontextusában a legnagyobb erőfeszítéseket a fejlettségbeli különbségek csökkentésére kell fordítani, különös figyelemmel az unió legkevésbé fejlett térségeire.

Mindez persze - ahogy fentebb jeleztük - csupán cseppben a tenger: az egyre terebélyesedő nagy költségvetési vita első tanulságos erőpróbája. Amiben nem kizárható módon felváltva lehetünk még új tagok, meg tagok általában. Remélhetőleg senki nem keveri majd össze, hogy mikor mi a jó.