Meg lehet-e reformálni a stabilitási paktumot?

A reformok szükségessége nyilvánvaló: az utóbbi években az euróövezet tagországaiban az államháztartási hiányok 75-80 százalékát szerkezeti tényezők okozták, emiatt a GDP 3 százalékában maximált hiány feltételét 2002 óta ismételten megszegték. Az övezethez tartozó kisebb tagállamok - például Finn- és Írország (továbbá Spanyolország), illetve két kívülálló, Dánia és Svédország tartotta magát a kiegyensúlyozott fiskális kurzushoz, illetve a kicsi - és utóbb csökkenő - többlethez. Az Európai Unió legnagyobb tagállamai - Franciaország, Nagy-Britannia és Németország - azonban vagy képtelenek voltak, vagy nem akarták betartani a szabályokat.

Francia- és Németország alig tudta elkerülni a paktum megszegése miatti pénzügyi szankciókat 2003 novemberében. Bár az őket mentesítő határozatot az Európai Bíróság utólag érvénytelennek minősítette, az egyezmény alkalmazása továbbra is holtponton van. Emiatt vagy a fiskális magatartást, vagy a paktum szabályait meg kell változtatni.

Az Európai Bizottság ide vonatkozó határozatai felérnek a korábbi merev álláspontjának lazításával, megadva azokat a módozatokat, amelyek mentén a fiskális szabályok rugalmasabbá tehetők. Azt azonban továbbra is nehéz látni, hogy ebből az összevisszaságból miként lesz erősebb gazdasági kormányzás, vagy miként válik világosabbá a paktum alkalmazása.

Az előterjesztett javaslatok nem egymást kizáró jellegűek, van azonban közöttük bizonyos helyettesíthetőség. Ha például megnyújtják azt az időtartamot, amelynek során a tagállamoknak alkalmazkodniuk kell a szabályokhoz, akkor kisebb az igény maguknak a szabályoknak a módosítására. Ha pedig a deficit fogalmát definiálják újra, figyelmen kívül hagyva néhány kiadási tételt, akkor a háromszázalékos plafon könnyebben betartható lesz.

Egyes kiadási tételeknek a figyelmen kívül hagyása azonban nem egyeztethető össze az egészséges fiskális politikával. Felmerült például, hogy bizonyos uniós kötelezettségek teljesítését - például a lisszaboni határozatban szereplő termelékenységjavulást alátámasztó k+f kiadások növelését - ne számítsák be a mérlegbe. Ha azonban meg lenne engedve a közületi beruházásoknak hitelfelvételből való finanszírozása, akkor az elmosódó határok miatt viták végeláthatatlan sora nyílna meg a bizottság és a tagállamok között.

Mások a "kivételes körülmények" definícióját szeretnék tágabbá tenni, megengedve a deficithatár áthágását a GDP-növekedés elégtelenségének bármely évében, nem csak 2 százalék alatt. Egy további törekvés szerint enyhébb megítélés alá esnének azok az államok, amelyek kormányai túlbecsülték a növekedési kilátásokat - ennek folytán a várható adóbevételeiket -, szemben azokkal, amelyek szándékosan szegték meg a szabályokat. Ez ugyan elvszerűnek hat, ha azonban a deficitek megítélését az előrejelzésekre alapozzák, nem pedig a teljesítésre, akkor ezzel tovább növelik a kormányok máris meglévő ösztönzöttségét a prognózisaik meghamisítására.

Van mindazonáltal olyan eset, amikor a mentességet meg lehetne adni, nevezetesen akkor, ha a deficitplafont éppen egy fiskális szigorítási program részeként sértenék meg, a bizottság által adott és a miniszteri tanács által jóváhagyott ajánlások alkalmazásával. Németország először 2002-ben hágta át a hiányplafont, ami egy évvel később - a bizottság irányelveinek követése ellenére - megismétlődni látszott. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kiindulási helyzet az eredetileg ítéltnél valójában rosszabb volt, akkor a német kormány elutasította újabb konszolidációs lépések megtételét. Ha egy ország fiskális kiigazítási programját a többiek jóváhagyták, akkor korlátokat kellene szabni annak, hogy az adott kormány mennyi engedményt kérhet még.

A lényeg természetesen az, hogy a paktum alapján kiróható pénzügyi szankciók késztették a kormányokat a szabályok megreformálásának kezdeményezésére. A bizottság jelenleg a hangsúlyt teljes egészében a többi tagország által kifejthető nyomásra helyezi, pontosabban a vétkesek megszégyenítésére. Ez a törekvés bátoríthatja a paktum előirányzatait megvédeni törekvő politikusokat, a mások általi nyomásgyakorlás azonban részben elveszítheti a hatásosságát, ha a szankciókkal való, végső fenyegethetőség eltűnik.

Röviden összefoglalva, a bizottság javaslata, illetve néhány kormány kiegészítő indítványa Pandóra szelencéjének felnyitásához volt elegendő. Mind a bizottság, mind az euróövezet tagállamai szemlátomást abban bíznak, hogy a gyorsabb növekedés könnyebbé teszi annak a dilemmának a kezelését - vagy jobb esetben meg is oldja azt -, amely a paktum kényszerű reformjának képében eléjük került.