Megmentik-e magukat Európa vétkesei?

Miközben a megállapodás kimondja, hogy a kormányok egy adott évben nem vehetnek fel a GDP három százalékát meghaladó összegű hitelt, 2002-2004-ben Németországban a költségvetési hiány mindig meghaladta a 3,7 százalékot. Volt emellett Európában több vétkes is. Az adott három év során Franciaország is megszegte a fiskális előírásokat, Portugália 2001-ben, Hollandia pedig 2003-ban lépte túl a 3 százalékos deficit/GDP határt. Görögország egyszerűen csalt: a közölt deficit a plafonérték alatt maradt, utólag azonban a kormánynak be kellett vallania, hogy 2000-2004-ben átlagosan 4,3 százalék volt, de a legalacsonyabb arány is elérte a 3,7 százalékot.

Más országok - a körülmények kedvező alakulása folytán - sikeresebbek lettek. Olaszország nemcsak a kormánya "kreatív könyvelési technikáiból" profitált, hanem abból is, hogy az euró elvezetett a kamatok erőteljes konvergenciájához. Az olasz államkötvények kamatai az 1994-95-ös időszakot követő tíz év során 12 százalékról mintegy 4 százalékra süllyedtek. Az alacsonyabb kamatterhek önmagukban is lehetővé tették a GDP-hez viszonyított államadósság több mint 8 százalékpontos csökkentését, így részben ennek köszönhetően a mutató ma 106 százalékon áll. Ha minden más feltétel változatlan lett volna, akkor - a kamatcsökkenés nélkül - 2004-ben a költségvetési hiány elérte volna a GDP 11 százalékát, szemben a kimutatott 3 százalékkal, és az adósságráta is jóval magasabb lenne ma. Így lényegében nem a római kormány, hanem az euró volt az, amely hozzásegítette Olaszországot a stabilitási és növekedési paktum teljesítéséhez. Utóbb azonban Róma ismét nehéz helyzetbe került, ezért csatlakozott az egyezmény gyengítését követelőkhöz.

A terítéken lévő reformjavaslatokat a legenyhébb kifejezéssel is kalandor jellegűeknek kell minősíteni, mert szemlátomást egytől egyig arra összpontosítanak, hogy mely kormánykiadást lehet kivonni a deficit számításából. Van ország, amely az EU-ba való nettó befizetéseket szeretné kihagyni, mások az oktatásra, az állami nagyberuházásokra vagy a kivételes kiadásokra szeretnének mentességet szerezni. Ilyen körülmények között a paktum elveszítené az értelmét.

Az egyezményhez vezető eredeti elv szerint szigorú korlátokat kellett volna állítani a kormányok elé, megakadályozva őket abban, hogy súlyos adósságot varrjanak a jövő generációinak nyakába. El kellett volna továbbá kerülni, hogy egy napon az olasz stratégiát kelljen alkalmazni, amelyek részeként a nyakló nélkül csinált adósságot inflációval a lakosságra hárítják. Miközben tehát a kötöttségeket jó ötletnek kell tekinteni, látni kell, hogy a kormányok ezeket nem szeretik. A vétkesek nem kedvelik a szabályokat.

A jövőbeni generációknak a tagállamok mindegyikében szembe kell nézniük a hatalmas nyugdíjteherrel. Németországban a kormány gazdasági tanácsadó testülete kiszámolta, hogy a nyugdíj-kötelezettségek miatti implicit adósságteher meghaladja a GDP 270 százalékát, amelyhez hozzájön a normál államadósság, és máris messze 300 százalék felett járunk. Más európai tagállamok is hasonló helyzetben vannak, egyszerűen azon ok folytán, hogy kevesebb gyermek születik.

Európa a világ leglassúbb gazdasági növekedést felmutató térsége. Tavaly - amikor a világgazdaság negyedszázada nem tapasztalt ütemben bővült - az EU-ban az átlagos növekedés mindössze 2,2 százalék volt, 1,9 százalékos infláció mellett. Ez 4 százalék körüli nominális növekedésnek felel meg, amely hosszabb távon is aligha gyorsul.

Ilyen lassú növekedés mellett a háromszázalékos GDP-arányos deficit nehezen hozható összhangba a 60 százalékos adósság/GDP plafonnal. Azok az államok, amelyek háromszázaléknyi hitelt vesznek fel, miközben a gazdaságuk négy százalékkal növekszik, végül valahol a 75 százalékos adósság/GDP ráta felé konvergálnak. Németországban viszont, ahol a növekedési trend csak egyszázalékos, és ahol az infláció középtávon szintén egy százalék körüli, a GDP-hez viszonyított adósság rátája 150 százalék felé tart.

Ebben a helyzetben a helyes válasz az, hogy a stabilitási és növekedési paktumot szigorítani kell, nem pedig gyengíteni. Az adósság/GDP ráta korlátok között tartásának egyik útja az lehet, hogy lépcsőzetes deficitkövetelményeket határoznak meg, szigorúbbakat azon tagállamok részére, amelyeknél az államadósságnak a bruttó hazai termékhez viszonyított aránya meghaladja a 60 százalékot, és esetleg enyhébbeket azok számára, ahol kisebb az állam adósságterheinek hányada.

Ez a megközelítés automatikusan figyelembe venné a növekedési ráták eltérését, emellett pedig hatalmas ösztönző erőt jelentene a tagországoknak, hogy kedvezőbb konjunktúrájú években többletet halmozzanak fel, növelve a mozgásterüket akkorra, amikor rossz idők járnak. A baj csak az, hogy jelenleg a vétkesek határozzák meg büntethetőségük feltételeit.