Egy év az EU-ban

"Megúsztuk!" - kommentálja magánvéleményként egy vezető kormánytisztviselő az EU-tagság első évét. És igaza is van: a csatlakozás zökkenőmentesen lezajlott, komolyabb gikszer nem történt. Pedig az ötezer oldalas csatlakozási szerződés bőven rejthetett volna taposóaknákat, s bármely gazdasági ágazatban jöhettek volna olyan gondok, amelyeket aztán az EU-belépés nyakába lehetett volna varrni. Ezzel szemben a GDP-növekedés üteme továbbra is kétszerese az uniós átlagnak, az intézményi integráció viszonylag jól sikerült, s továbbra is jön az évi hárommilliárd euró körüli működő tőke.

Akkor miért csalódott az átlagember a csatlakozásban? Az Eurobarometer ugyanis azt mutatja, hogy éppen a magyaroknál az egyik legkisebb a tagság előnyeit érzők aránya. Túl magasak voltak az elvárások? Túl sokan érzik a közvetlen agrártámogatások kirívóan lassú kifizetésének kedvezőtlen hatásait? Túl nehéz elválasztani a fejekben az aktuális belpolitikai helyzettől az EU-tagság mérlegét? Valószínűleg mindhárom kérdésre igen a válasz.

A legtöbb új tagországban nem várt nagy siker lett az EU-belépés. Velük ellentétben Magyarországon nem emelkedtek az agrárárak, mert már korábban elérték az uniós szintet. Nem mentek sokan nyugatra dolgozni (ellentétben Lengyelországgal), mert régiós viszonylatban alacsony a munkanélküliség. Biztonságpolitikai hasznot nem reméltek az emberek a tagságtól (ellentétben a balti országokkal). A csatlakozás előtti időben viszont nagyon felgyorsult a reálbér-emelkedés (lásd a 2002-es kétszer száz napos program), s ezek után törvényszerűen jött a lelassulás, a kiábrándulás, amely időben egybeesett az EU-belépéssel.

De a tagság hasznait nem a közhangulatból kell megítélni. Azok néhány éves távlatban mérhetők igazán. Nem utolsósorban azon súlyos hátrányok elkerülésén, amelyekkel az unión kívül maradás járt volna. Azokat is megúsztuk.