Nem bírják spárgával

Óránként 5,42 eurót keres, plusz koszt és kvártély, vasárnap is dolgozik, napi nyolc órát hajlong és elégedett, ki az? Természetesen lengyel spárgaszedő Németországban. De lehetne, picit más paraméterekkel, hentes, buszsofőr, takarító vagy éppen padlóburkoló is. Bármelyiküket szívesen látják a nyugat-európai cégek, mert sokkal olcsóbban dolgoznak, mint nyugat-európai társaik, s a munka minősége alig, vagy semmivel sem rosszabb, gyakran még jobb is. "Csak" a helyi szakszervezetek jajgatnak. Na meg néha a kormányok, amelyek arrafelé sem mennek a szomszédba egy kis olcsó populizmusért a választásokra kacsintva.

A magasabban kvalifikált állásokban is sikeresek a magyarok és a többi keleti tagállam munkavállalói, ott is keresik őket a nyugati cégek, de ott nincs jajgatás. Éppen ellenkezőleg, Németországban például megkönnyítették a külföldi tudományos kutatók munkavállalási engedélyeinek kiadását. Ideje leszámolni a sikeres vagy sikertelen országok, a jól fizetett és a kispénzű foglalkozási ágak sablonjaival: a brandenburgi lengyel spárgaszedő alighanem jobban érzi magát, mint a hatszáz hazai állástalan pályakezdő közgazdász.

A jelenség azonban veszélyesebb, mint első látásra tűnik. A versenyt kizárni próbáló szakszervezetek és kormányok hosszú távon az európai integrációt és a kontinens gazdasági fejlődését ássák alá. Az EU-bővítés fő értelme az volt, hogy a kontinens két fele politikailag és gazdaságilag is "összenőjön", a termelékenység és a bérek kiegyenlítődjenek. Ennek egyik eszköze lehetett volna a munkaerő szabad áramlása, amely előtt falat húztak. Most már a falon eddig még meglévő lyukak betömködését is szorgalmazzák. Egy másik eszköze a tőke szabad áramlása, ez ellen szintén sokat prüszköltek (lásd adóverseny), szerencsére ezt sokkal kevésbé tudják megakadályozni. Harmadik eszköze lehet az unió szolgáltatási direktívája, itt még eldöntetlen a harc kimenetele. De az biztos, hogy nincs jövője egy olyan EU-nak, amelyik fél a versenytől.

A spárgaszedők ellen hadakozó kormányoknak pedig nem ártana elgondolkozniuk arról, hogy tartósan szembe lehet-e szállni a gazdasági szükségszerűségekkel. Ebbe éppen a most olcsó bérükkel versenyképes kelet-európai rezsimek buktak bele leglátványosabban jó tizenöt éve.