Például nem lehetett nem észrevenni azt a következetességet, amellyel a francia elnök kész volt mindennel egyetérteni és mindent elutasítani, amivel a brit érveket gyengítheti. Egyes vélemények szerint egy kicsit ez is süllyesztette el az új tagállamok utolsó percben bedobott ajánlatát arról, hogy a befizetők terheit enyhítendő esetleg készek lehetnek lemondani bizonyos követeléseikről. Azzal, hogy Chirac elnök azonnal patetikus dicséretbe fogott, az egész némelyek szemében átminősült egy újabb fondorlatos "brit-

ellenes manőverré". Hogy mindez mennyire kötődik személyes averziókhoz, mennyire mélyen gyökerező nemzeti politikai megfontolásokhoz - akár kétoldalú viszonylatról, akár az agrártámogatások riadt védelméről legyen is szó -, ezt kihámozni most nyilván nem lehet. De tudatában lenni annak azért nem árt, hogy az egyik kulcsszereplő motívumai esetenként eshettek ugyan egybe európai megfontolásokkal, de a tényleges indítékok főként nemzetiek voltak, és ez jó eséllyel a jövőben sem lesz másként.

Azt sem lehetett nem átlátni, hogy a svéd kormányfő látszólagos keménysége mögött milyen ingadozó megközelítés állt. Blair legalább az 1999-es költségvetési alkuk óta következetesen ugyanazt mondja. Göran Persson viszont eddig soha nem kezdett különösebb akcióba az EU-költségvetési struktúra ellen (leszámítva a felzárkóztatási alapok "újrana-

cionalizálásának" törekvését a gazdagabb tagállamok esetében). Egyedül az egyszázalékos küszöb szentségéhez ragaszkodott. Most viszont - Blair háta mögé húzódva - egy csapásra el akarta vetni a büdzsé egészét. Egyes vélemények szerint azért, mert Stockholmban közben kiszámolták, hogy ha a hollandok csökkentési követeléseit kielégítik, akkor könnyen Svédország lehet a legnagyobb egy főre jutó nettó befizető?

És hát el kell valahol ismerni, hogy a csúcs tragikus főhőse, Jean-Claude Juncker luxemburgi kormányfő is dörzsölt politikusként kettős célt követett. Miközben aligha kétséges, hogy őszintén hitt a megállapodás fontosságában, nem kis részt úgy vélte ezt legjobban biztosíthatónak, ha minden fronton elszigetelik a brit álláspontot. Márpedig a sarokba szorítás aligha az építő szándékok legjobb ösztönzője.

A brit hozzáállás persze nem volt segítőkész - legalábbis nem azok számára, akik úgy vélték, hogy ezúttal még egy viszonylag rosszabb megállapodás is jobb, mint ha nem születik semmi. Jobb, mert enyhít a népszavazások után kialakult válságérzeten, s mert időben való tervezést tesz lehetővé az uniós felzárkóztatási alapokra legjobban rászorult tagországokban. De azt is látni kell, hogy Blairék főként annak fényében radikalizálták álláspontjukat, hogy bebizonyosodott a sarokba szorítás látható szándéka.

Valójában a brit álláspont évtizedekre visszanyúlóan következetes. Az EU-büdzsét, annak agrárpillérét, a támogatások rendszerét sohasem szerette - mindig is a piaci liberalizmusban hitt. De úgy volt vele, hogy amíg nem neki kell finanszíroznia a szerinte célszerűtlen struktúrákat - azaz "rebate" formájában visszakapja azt a hányadot, amelyet a maga részről fölöslegesnek vél -, addig a többiek tegyenek kedvük szerint. Most viszont felmerült annak a

reális lehetősége, hogy a kontinentális EU "egységbe forrva" vissza akarja venni ezt a pénzt, s attól kezdve nemcsak hogy nőne a brit befizetés, de londoni meggyőződés szerint olyasmire is fordítanák, amit kidobott pénznek tartanak.

A jelek szerint hiba volt alábecsülni azt, hogy itt nem csupán nemzeti önzésen alapuló költségvetési számításról van szó, hanem évtizedek során - konzervatívok és munkáspártiak által egyaránt - következetesen vallott, mély meggyőződésről. Amely már az EU tényleges céljának és értelmének az eltérő megközelítését jelző mélységekig visz. A felszíni problémák kapcsán a vitát ki lehet élezni, de ez önmagában kevés e mélyben húzódó meggyőződés feladására. Sokkoló - bár sokak szerint azért nem annyira váratlan - volt a sikertelen csúcs múlt héten Brüsszelben. A kilábalás a válságból közös érdek. De érdemi esély csak akkor nyílhat rá, ha nem retorikák feszülnek egymásnak, hanem a valódi álláspontok tényleges fel- és elismerése alapján, ha kell, a problémák valós mélységéig lehatolva igyekeznek az érintettek közös nevezőre jutni. A bedarálás technikája - főként európai hatalmak körében - tartósan nem igazán kínál járható utat.