Az elmúlt időszakban sok fórumon és sok (kormányzati) forrásból elhangzott már: a (kül)politika legfontosabb feladata a magyar gazdaság érdekeinek képviselete a nemzetközi porondon. Megfoghatatlannak tűnik a megfogalmazás, de jól le lehet fordítani érthető nyelvre. Nem másról van ugyanis szó, mint hogy a magyar diplomácia szószólóinak - értve ez alatt nem csak az eleve erre szakosodott gazdaságdiplomatákat - azon kell mindenekelőtt munkálkodniuk, hogy olyan politikai-gazdasági-kereskedelmi környezetet teremtsenek a két- és többoldalú kapcsolatrendszerükön keresztül, amely elősegíti a magyar vállalatok piac(ok)ra lépését, legyen szó exportról, befektetésről, termelési kooperációról vagy az üzlet bármely más válfajáról.

Ez jelentős változás a korábbi gyakorlathoz képest, amikor a diplomaták szinte lenézték a gazdasági szféra reprezentánsait. De nem csak a "mezei" diplomaták, azok főnökei, az állami, kormányzati vezetők, élükön a miniszterelnökkel, a (nem gazdasági) miniszterekkel, helyetteseikkel. Korábban ritkán fordult elő, hogy egy-egy kormányfői, elnöki vagy miniszteri vizitre üzletembereket is "rászerveztek", s ha mégis, hogy nem a "díszpinty" szerepét osztották rájuk. A gazdasági kapcsolatépítés jószerivel ki volt pipálva azzal, ha az adott kormányküldöttség vezetője protokoll-előadást tartott a fogadó ország meghívott üzletemberei előtt. Ám változóban a helyzet, s immár hosszabb ideje megfigyelhető tendencia erősödéseként az elmúlt időszakban már az vált szokatlanná, ha egy ilyen, legmagasabb szintű kapcsolattartás mentén nem szerveznek üzletember-találkozókat, a kiutazó cégek ne folytatnának konkrét üzleti tárgyalásokat a kormánylátogatás idejére időzítve; hogy a hivatalos küldöttség minden egyes tagja ne használná ki a saját tárgyalásai által kínált alkalmat gazdasági lobbizásra.

Ártani ez semmiképpen sem árt, s vannak olyan relációk, amelyekben kifejezetten hasznos (esetenként szükséges) az ilyen kormányzati lobbitevékenység, sőt már pusztán a tény, hogy egy projektet képviselő üzletember a tágabb kormányküldöttség tagja. Ráadásul ezen relációk zöme felértékelődőben van az uniós tagság óta, e kapcsolatok fejlődése ugyanis legalább némileg enyhíthet az egy lábon állás problémáján. Nem kell nagy tudomány nevesíteni ezeket a viszonylatokat - elég, ha visszagondolunk arra, hogy az elmúlt egy-két évben hol járt a magyar kormányfő, milyen ország vezetőit fogadták idehaza. India, Vietnam, Indonézia, a délkelet-európai államok - hogy csak hirtelenjében soroljunk fel néhányat. Vagy Kína, Oroszország - hogy azokat említsük, amelyekkel ezekben a napokban s a közeli jövőben időzítettek a vizitek.

Ez utóbbi kettő (s az előbb felsoroltak közül is több) viszonylatnak vannak közös jellemzői - magyar szempontból is. Érthetően jelentős velük a magyar paszszívum - például Oroszországból szerezzük be a szükséges energiahordozók javát, Kínából pedig egy sor olyan tétel érkezik, amelyek továbbfeldolgozás után zömmel uniós kiszállításra kerülnek. Ez a jelentős (egyenként több milliárd dolláros) kereskedelmi hiány pusztán a magyar export fokozásával semmiképpen sem dolgozható le, még csökkentése is nehézkes, éppen ezért olyan üzleti formákat kell találni, amelyekben állami szerepvállalással párosul a cégek közös tevékenysége. Ilyen lehet államilag támogatott közös k+f befektetés, projekt (amilyet például Oroszországgal terveznek a nanotechnológia terén); államilag támogatott hitellel és biztosítással is ösztönzött építőipari tevékenység (oroszországi lakásépítés lehet a példa); bérgyártatás ösztönzése (Kínával már megvalósult, és több is előkészületben van); magyar segélyhitelezéssel létesített projektek (például erőmű-felújítás, -építés Vietnamban), s a sor még hosszan folytatható.

Az ilyen és a hasonló tervezett projektek megvalósulása persze elsősorban az érintett vállalkozások érdeke, ám haszna nem csak az övék. Tovagyűrűző hatásaiként - a többi között - új munkahelyek jönnek létre idehaza, nő az adott magyar vállalat nyereségessége, s mindezek nyomán gyarapodnak az adó- és járulékforintok. Mindez nemcsak a költségvetés pozícióját javítja, de - ismét tovagyűrűző hatásként - elősegíti a gazdaság egészének további fejlődését. Ezért hát a lobbizás. De ez nem baj, sőt!