Franciaország gettógazdasága: okok és tanulságok

A második generációs bevándoroltaknak két fő ok miatt nincsenek gazdasági kilátásaik. Az első az, hogy a gazdaság túlságosan lassan növekszik. Mint a kontinentális Európa államainak többségében, a gazdaság teljesítménye csalódást keltő volt az utóbbi két évtizedben, ezen belül Franciaország a szomszédai nagy részénél is gyengébb eredményeket ért el. Az 1980–2000 közötti időszakban csak két OECD-állam, Német- és Görögország esetében volt gyengébb az egy főre eső jövedelem növekedése, mint Franciaországban. Míg azonban a németeknek az újraegyesítés hatalmas költségeivel és traumájával kellett megbirkózniuk, Görögországnak pedig sokat ártott a balkáni háború, addig Franciaországnak nincs semmilyen mentsége.

A bevándorlók kilátástalanságának második oka az, hogy legyen bármilyen növekedés Franciaországban, annak hatása nem csörgedezik le a szegényekig. A jövevények második generációjából sok fiatal szemlátomást ki van zárva a munkaerőpiacról. Az átlagos munkanélküliség évek óta 10 százalék körül van, ez az egyik legnagyobb az OECD-tagállamok sorában, a fiatalok körében ennél kétszer nagyobb. A reménytelenség miatt amolyan tiltott övezetté vált elővárosi lakótelepeken azonban – az iskolából kiesettek között – eléri a 40 százalékot az állástalanság aránya.

Az etnikai kisebbségek körében bizonyos munkaerő-piaci intézmények miatt összpontosul és magas a munkanélküliség. A munkaerő-felvételi és -elbo-csátási szabályok szigorúak, ami költségessé teszi a létszámleépítést, és fékezi a munkahelyteremtést. A rendszer az állásban lévőket védi, a munkanélkülieknek pedig árt.

A bérek emellett nem eshetnek a törvényben garantált minimum alá, amely azonban olyan magasan van megállapítva, hogy a legkevésbé termelékeny és a legkevésbé képzett dolgozók emiatt ki vannak zárva a munkaerőpiacról. A béreket összevont tárgyalásokon, monopolisztikus hatáskörű szakszervezetek részvételével állapítják meg, ezeket a gazdaság egészében alkalmazzák. A szakszervezetek azonban azzal nem törődnek, hogy a gettókban lakó bevándoroltak fiainak vagy leányainak esélyük sincs egy dolgos életpálya elindítására.

A francia szociális intézményeket úgy tervezték meg, hogy megvédje a munkaerőpiacon belül lévőket, biztos és jól fizetett állásokkal, sok szabadidővel, kevés stresszel, főleg az állami szektorban. A kisebbséghez tartozó, kirekesztett szegények eközben szerény szociális segélyt kapnak. A társadalomba való integrálásukért és a lehetőségeik javításáért azonban túl keveset tesznek.

A korporatista szociális modell által okozott kárt csak súlyosbítja a gazdaság egészére kiterjedő, szerteágazó állami beavatkozás. A szolgáltatások védettek a versenytől, s ez a termelékenység növelését és a munkahelyteremtést egyaránt hátráltatja. A kormány beavatkozása torzítja az árakat, amely az erőforrások gyenge hatékonyságú allokálásához vezet mind az egészségügyben, mind az oktatásban, mind a mezőgazdaságban.

Francia köztisztviselők meg vannak győződve arról, jobban észreveszik a profitlehetőségeket, mint a piaci szereplők, ezért – változatos eszközök alkalmazásával – aktív iparpolitikát folytatnak, például kisebbségi ellenőrző hányadokat tartanak fenn jelentős számú nagyvállalatban. Mindez oda vezet, hogy túl lassan növekszik a gazdaság, ahol a leggyengébbek a kirekesztettség életformájára és a felfelé való mobilitástól való megfosztottságra ítéltettek.

Vajon Franciaország miért esett ebbe a csapdába? Ebben az ügyben nemcsak a bennfentesek gazdasági érdekeinek rövidlátó módon való követését kell okolni, Franciaország ugyanis szilárdan vallott ideológiai meggyőződésekkel is terhelt. Felmérések szerint a franciák sokkal jobban félnek a jövedelmi egyenlőtlenségektől, mint a fejlett világ más országainak polgárai, illetve jóval gyanakvóbbak a verseny előnyeit illetően.

Mindemellett óriási a felelősségük a francia politikai intézményeknek. Franciaország stabil demokrácia, ahol a kormány többnyire nagy parlamenti többségre támaszkodva tevékenykedik. Ez a stabilitás azonban csak a változás rovására tartható fenn. A francia politikai elitbe való bekerülés előtt kivételesen magas korlátok állnak. Franciaországban emellett erősen centralizált az államszervezet, ahol a köztisztviselők többségét a vezető politikai tanácsadók köreiből válogatják. Nem csoda, ha olyan ritkán változik valami Franciaországban.

Természetesen azt is látni kell, hogy a korporatista jóléti állam nem az egyedüli oka a mostani franciaországi intifádának. Bevándoroltak és etnikai kisebbségek erőszakos lázadására más országokban is sor került, Londontól Los Angelesig. Ezek visszatértét azonban a lehetőségeknek próbatételre elszántak előtti nyitva tartásával lehet megakadályozni. A szociális támogatás az önfejlődés reménye nélkül nem elég.

A lángoló elővárosokról szóló egyik nyilatkozatában Chirac kijelentette: „Ha eljött az ideje, és a rend helyreállt, akkor a válság minden tanulságát le kell vonnunk, nagy bátorsággal és világos fejjel gondolkodva. Ezek a leckék azonban olyan reformokat követelnének, amelyek sokkal messzebb mennének, mint ameddig Chirac valaha is hajlandó lenne elmenni.