A szolidaritás költségvetése után

Múlt szombat hajnalban az Európai Unió huszonöt tagállama megállapodott a közösség 2007–2013-as költségvetéséről. Miközben a hírek egyrészt mély koncepcionális ellentétekről, feszült tárgyalásokról és a nemzeti érdekek esetenként agresszív képviseletéről szóltak, a végeredményt inkább kedvezőnek tartják a külpolitikai elemzők. Kétségtelen: az idei év az európai intézményi-politikai folyamatok szempontjából inkább kudarcokat hozott eddig; ehhez képest a megállapodás létrejötte önmagában is siker. Ráadásul olyan kompromisszum született, amelyben az EU gazdagabb tagállamai végül kevésbé bizonyultak szűkmarkúaknak, mint ahogy az a tárgyalások előestéjén látszott. Joggal lelkendezik tehát az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso, amikor a régi tagállamoknak az újak iránt kifejeződő „szolidaritását” méltatja?

Érdemes elgondolkodni ezen a szolidaritáson. Nem másról van szó, mint arról, hogy nemzetállamok közötti jövedelemtranszfer zajlik: pl. a holland vagy a svéd adófizetők pénzéből különböző fejlesztések révén kísérlet történik a lengyel vagy a magyar elmaradott térségek felzárkóztatására. Ez a logika, amely szükségképpen nettó haszonélvezőkre és nettó kárvallottakra osztja fel az egyes országokat (bár a politikusok, érthetően, szívesen beszélnek csak az előbbiekről), azonban egyszersmind elidegenítő, sőt esetenként megbélyegző is lehet. Szélsőséges példáját mutatta ennek az egykori NDK beolvasztása Nyugat-Németországba; a hihetetlenül nagymérvű – hatásukban ugyanakkor csak mérsékelten kedvező – transzferek mellett a rászorult „ossi”-k részben még ma is magukon viselik a stigmát. Az angol visszatérítés – legyen bármennyire is idejétmúlt, illetve e szolidaritási elv szempontjából szinte vérlázító – többek között az efféle kontinentális európai prioritásokat érvényesítő redisztribúcióval szembeni mélységes bizalmatlanságot fejezi ki. Ha tetszik, Nagy-Britannia csak jóval szerényebb mértékig vesz részt az európai újraelosztásban, és szolidaritását szívesebben juttatná érvényre például a WTO-n keresztül, a fejlődő országok iránti mezőgazdasági importkorlátozások lebontása révén. Gazdaságfilozófiailag ez a hozzáállás legalább annyira védhető, mint a kontinentális újraelosztó szolidaritás, ráadásul az utóbbi időben gazdasági és jóléti eredményeit tekintve is sikeresebbnek tűnik.

A kelet-közép-európai új tagországok rendszerváltás utáni gazdasági fejlődésében többek között éppen az volt a nagyszerű, hogy tévedésekkel és időnként félresikló kísérletekkel együtt, de saját belső forrásaikból álltak a gyors felzárkózás pályájára, amely szinte valamennyi országban fenntarthatónak is tűnik. Az Európai Unió intézményeinek szerepe persze vitathatatlan ebben a folyamatban, és köszönhetően a felvilágosult bürokratikus elitek által kontrollált szabályozásnak és intézményépítésnek, a belépő országok gazdasági értelemben meglehetősen versenyképeseknek látszanak. Ehhez képest a nagyságrendekkel jelentősebb uniós transzferek beáramlása minőségileg új helyzetet jelent. Az alkuk során a felhasználható pénzek hatóköre szempontunkból kedvezően módosult: a panelházak, az energiafaló fűtési rendszerek korszerűsítése vagy az alsórendű utak felújítása amúgy is elkerülhetetlen lett volna, nyilván kedvező tehát, hogy pótlólagos forrásokhoz jutunk ezeken a területeken. A társfinanszírozási kötelezettség miatt mindez persze azt is jelenti, hogy az amúgy is nehéz helyzetben levő magyar államháztartás mozgástere tovább szűkül, a racionális tervezés és forrásallokáció jelentősége most még nagyobb, mint a 2007–2013 közötti költségvetés nélkül lenne. Végzetes tévedés lenne abban reménykedni, hogy köszönhetően a nagyobb transzfereknek, majd valahogy „kinőjük” az államháztartás hiányát. Más felzárkózó országok tapasztalatai alapján egyértelmű, hogy csak a fiskális stabilizáció után lehetséges tartós gazdasági növekedés és a jólét fenntartható emelkedése.