Mennyit ér a megállapodás?

Valójában a lezajlott büdzséalkunak van egy kevésbé nyilvánvaló aspektusa. Nevezetesen az, hogy az egész gyakorlat elsősorban politikai erőpróba volt, és csak másodsorban költségvetési tételek körüli technokrata érvelés. Jobban szembetűnik ez, ha belegondolunk, hogy az egész kétéves huzakodás voltaképpen olyan öszszegtartományt érintett, amely a befizetések oldalán a tagországok nemzeti büdzséjének apró töredéke körül van. Jól mutatta ezt Barroso azon megjegyzése, amit a csúcs körüli napokban ejtett el egy szűkebb körű sajtóbeszélgetésen. A második brit javaslat közzététele után voltunk éppen, és az ebben szereplő számok kapcsán emlékeztetett, hogy a tényleges különbség az akkori brit papír és a nyári luxemburgi javaslat között alig volt több, mint 20 milliárd euró. Ha mindezt elosztjuk hét évre és huszonöt országra, arányosan 110 millió euróról van szó. Egy olyan csomagban, amelynek a végösszege együttesen több száz milliárd…

Sok szempontból inkább politikai szándékok és megfontolások feszültek egymásnak. Hogy mi is? Végső soron az unalomig ismert alapkérdések. Vajon a közös (és/vagy közösségi) politikák finanszírozása jelenti-e az európai integráció tényleges hasznát és zálogát? Avagy ezek ilyenformán szükségtelenek, és elegendő csupán az egységes piac előnyeire támaszkodva a nemzetállami megoldásokra helyezni a hangsúlyt? Vajon folytatható-e vég nélkül, hogy az Európai Unióhoz most és a belátható időn belül lényegében csakis nettó pénzkérők csatlakoznak hosszú tömött sorokban, akik felé ugyanazoknak kellene állni a cechet? Vajon indokolt-e fenntartani és pénzelni egy olyan túlbiztosított agrárrendtartást, amely a második világháború ínségeire válaszul született?

Volna még kérdés, miként nyilván kinek-kinek kéznél van a számára magától értetődő válasz is. Így voltak vele az elmúlt két évben vitatkozók is, akik történetesen nemzeti jövedelmek tizedszázalékainak eltéréseibe csomagolva vívták meg a vonatkozó kérdésekről szóló érvcsatáikat.

Az új tagállamok első igazi büdzséalkujuknál ebbe a forrongó katlanba potytyanva próbálhattak kiállni a maguk igazáért. Ők persze konkrét milliárdokért és adott felhasználási feltételekért küzdöttek. De amit elértek – vagy éppen hogy nem –, azt ilyen tágabb közegben tették. Ennek kapcsán adalékként hadd emlékeztessünk még valamire. Nemcsak Magyarországon, hanem a legtöbb nettó felhasználó országban is méltatlankodó reagálásokat szült a korábban vártnál és megcélzottnál kisebb közösségi apanázs. A maguk szempontjából érthető és jogos a sértettség. De azt is látni kell, hogy már két éve tudni lehetett: hat EU-ország szívós következetességgel meghúzott egy határt – a híres egy százalékot –, amelynél drágább közös büdzsét elvből elvetettek. A kedvezményezetteknek minden joguk megvan úgy gondolni, hogy az elmaradt pluszpénz nekik „járt volna”. De akkor talán ne vitassuk el más országoktól se azt jogot, hogy ők viszont úgy gondolhassák: márpedig szerintük többet ez a dolog nem ér meg. Számukra legalábbis semmiképpen. Hogy a sértettek vannak többségben? Meglehet, ám itt most egyhangú döntéshozásról volt szó. Egy olyan ügyben, ahol történetesen a vonakodók adják a pénz nagyját…

Azzal kezdtük, hogy nyilván mindenki számára más eredmény jön majd ki – attól is függően, hogy miben méri, és mihez viszonyítja a végeredményt. A másfél évvel ezelőtti jóindulatú bizottsági javaslathoz képest, amely kezdetben még több mint ezermilliárdos hétéves büdzsével számolt, bizony jó rászedtek minket. Az „egyszázalékos hatok” alig több mint 810 milliárdjához mérve viszont nem is olyan rossz az a 862. A nyári luxemburgi 871-nél persze kevesebb. De a december eleji 847 milliárdos első brit verzióhoz képest már javulás.

Melyiket tekintsük mérvadónak? A bizottságét? Mert az számunkra kedvezőbb volt? Amikor közzétették, már három hónapja tudni lehetett, hogy a hat ország ennek ötödével kevesebbet akar... Nekik, az ő szemszögükből, nem lehet igazuk?

Egy szó mint száz: nem semleges és objektív kritériumok alapján dőltek a dolgok, hanem tagországi érdekek egymásnak feszülése mentén. Ebben az is ténykérdés, hogy a nettó befizetők is szuverén tagjai a közösségnek és az ő törekvésük is legitim szempont. Ami végül született – az mindebből született. Megkerülhetetlenül.