Mi következik most Európában?

Most, miután a költségvetést elfogadták, továbbra sincs hiány deprimáló körülményből, amely az osztrák elnökséget terheli majd. A legnagyobb probléma az, hogy az európai gazdaság képtelen a csigalassúságúnál gyorsabb növekedésre és polgárainak foglalkoztatására. Ezen a ponton a legnagyobb feladatok a három nagyra – Francia-, Német- és Olaszországra – hárulnak, amelyek együtt az EU GDP-jének 70 százalékát adják.

A problémákra adott kollektív válasz korábban a 2000-ben megfogalmazott lisszaboni stratégiában öltött testet, amely azt a célt tűzte ki, hogy az EU-t 2010-re a világ legdinamikusabb és legversenyképesebb tudás alapú gazdaságává kell változtatni. Utóbb valószerűbbnek látszik, hogy a programot a kormányok ösztönönzésének szándékával tervezeték meg, őket a gazdaság és a termelékenység növekedésére ható reformok bevezetésére sarkallva.

Mindez azt jelentené, hogy szembe kell szállni tengernyi érdekcsoporttal – az ipari lobbiktól a szakszervezeteken keresztül a megcsontosodott bürokráciáig –, amelyek mindeddig sikeresen megvédték törekvéseiket. A stratégia a kölcsönös nyomás gyakorlásán alapul, amelynek részeként megneveznék és megszégyenítenék a haladást felmutatni képtelen kormányokat. A gyakorlatban azonban a kölcsönös nyomásgyakorlás kölcsönös összejátszássá vált.

Amikor az állam- és kormányfők tavasszal találkoztak, rákényszerültek arra a szánalmas beismerésre, hogy a lisszaboni stratégiában lefektetett célokat aligha lehet elérni. Ez ügyben az lenne a legjobb lépés, ha azt is elvetnék, hogy itt egyáltalán stratégiáról volt szó, és inkább más feladatokkal foglalkoznának. Sajnos azonban a 2000-es csúcstalálkozó házigazdája José Manuel Barroso, Portugália akkori kormányfője volt, aki jelenleg az Európai Bizottság elnöke, és aki a mostani beosztását a lisszaboni stratégia teljesítésére tette fel. Okkal várható, hogy ez reménytelen törekvésnek bizonyul.

A programban megfogalmazott egyik jó elgondolás szerint meg kellett volna szüntetni a szolgáltatások kereskedelmének útjában álló akadályokat. Az adott szegmensben a versenyt számos nemzeti szabályozás hátráltatja. Az előző évtized egyik jellemzője az volt, hogy az Egyesült Államokban gyorsan nőtt a szolgáltatói szektorban a termelékenység, amely Európában egyszerűen elmaradt. Érdemes azon tanakodni, hogy miért.

Mivel Európában a szolgáltatások adják a GDP 70 százalékát, a verseny élénkítésének itt erős hatása lenne. A védelem kiiktatása azonban politikailag mindig nehéz ügy. Az Európai Bizottság 2005-ben beterjesztett egy javaslatot, ezt azonban utóbb gyorsan jegelték. Utólag magánérdekcsoportok a tervezetet a jelentéktelenségig fel akarták vizezni, ezért a vita 2006-ban mindenképpen napirenden lesz.

Itt van emellett az Európai Központi Bank, amely 30 havi változatlanság után 0,25 százalékponttal megemelte az irányadó kamatot. A szakértők körében lehet nézeteltérés a lépés időzítését illetően, de senki sem érthet egyet azokkal a politikusokkal, akik szerint a minimális mértékű változtatás kisiklatja a bizonytalan gazdasági fellendülést. A politikai támadások élessége kiválthatja az EKB függetlenségének korlátozásáról szóló, veszélyes vitát. Bár ilyen változtatás szóba sem jöhet – mert ehhez az EU alapszerződésének módosítására lenne szükség –, a hangoskodás mégis ártalmas lenne, mert megosztaná az intézményt, azt a benyomást keltené, hogy Európa megléte valami rossz, főleg azonban bűnbakot kínálhatna a tehetetlen kormányok kudarcainak leplezéséhez. Emiatt 2006-ban további EKB-szapulás várható.

Vajon Európa tényleg megrekedt? A jelenlegi vezetői csapat óriási csalódást keltett. Amint azonban ők eltűnnek, felvillanhat valami fény az alagút végén. Németországban Angela Merkel nyilvánvalóan kedvezőbb módon áll Európához és a reformokhoz, mint elődje, az ő kezét azonban megköti a nagykoalíció. Franciaországban Jacques Chirac elnök – akiről meg lehetne mintázni a lobbik fogságában vergődő vezetőt – erőtlenül araszol hivatali idejének 2007-es lejárta felé. A két utódesélyes kormánytag, Dominique de Villepin és Nicolas Sarkozy egyaránt reformplatformon versenyez, a választások előtti év azonban nem kedvez semmilyen bátor lépésnek.

Időközben Olaszországnak is el kell döntenie, hogy a reformok és az európai ügyek iránt érdektelen Silvio Berlusconit lecseréli-e az óvatos Romano Prodival, aki korábban az Európai Bizottság elnöke volt. Végezetül a hajdan – legalábbis a brit normák szerint – elkötelezett Európa-párti Tony Blair várhatóan átadja a hatalmat Gordon Brownnak, aki köztudottan hidegen viszonyul az európai integrációhoz. Szerencsére azonban Nagy-Britannia mindig is kívülálló volt. Végső soron tehát legyen bármilyen fénysugár, az csak a 2007-es franciaországi választások után fog felvillanni.