Amikor a gáz elszáll a lufiból

Mindenekelőtt szögezzük le: Moszkva nem először zárta el politikai célzattal a közvetlen szomszédaihoz vezető gázvezetékek csapjait. 2004-ben hasonló módon rendszabályozta meg Lukasenkót, gazdasági és politikai engedményekre kényszerítve Minszket a kedvezményes gázárak (46 dollár/ezer köbméter) fehéroroszországi fenntarthatóságáért cserébe, néhány héttel ezelőtt pedig a politikai nyomásgyakorlás hasonló gazdasági eszközét vetette be Moldovával és Grúziával szemben. És itt tudatosan kerülöm az olyan divatos publicisztikai kifejezéseket, mint pl. „energetikai fegyver”, „olajfegyver”, „gázfegyver”, „gázháború” – amelyek az éppen lezárt vitát valamiféle, helyi értékén túlmutató konfliktusként kívánták definiálni. Részben, mert meggyőződésem volt, hogy a felek kompromisszumra vannak ítélve, részben, mert ilyen alapon egy Oroszország és a FÁK-államok között 1991 óta tartó „háborúról” kellene beszélnünk, s ez még madártávlatból is botorság. Ami az Ukrajnával kapcsolatos történetben valóban újdonságot jelentett, az egyfelől a csapelzárás körüli tudatos és jól kitervelt médiafelhajtás, amelynek célja egyrészt a jelenlegi ukrán vezetésnek a márciusi választások előtti megszorongatása, másrészt – s itt hadd fogalmazzak karcosabban – az Európához közeledni igyekvő Ukrajna „tolvajként” való feltüntetése volt az ukrán és az európai társadalmak szemében. Másfelől magam Ukrajnának azt a különleges nyugalmát is újdonságnak tartom, amellyel az egész vitához viszonyult. Vagyis a gázvitapánikot Moszkva keltette.
Nem árt emlékeztetni arra, hogy a gázszállításokra vonatkozó hosszú távú (2004–2009) orosz–ukrán megállapodást Moszkva és Kijev több mint egy évvel ezelőtt, még a „narancsos forradalom” előtt kötötte meg. A most egyoldalúan megszüntetni tervezett akkori feltételeket Janukovics politikai tábora kapta egyfajta ajándékul. Akkoriban a moszkvai vezetés – amely oly sok mindent (köztük irracionális gazdasági előnyöket is) képes megadni, hogy megtartsa politikai és gazdasági befolyását a Szovjetunió utódállamaiban – nem hivatkozott arra, hogy a megállapodással mekkora kár éri az orosz adózókat. Mint ismeretes, az elnökválasztás nem úgy alakult, amint azt Moszkva remélte, ráadásul az orosz vállalkozók 2005 őszén lemaradtak az eddigi legnagyobb ukrán privatizációs ügyletről is (a 4,8 milliárd dollárért eladott Krivorizssztal acélműről). A Kreml csak ezt követően kezdett futni a pénze után, ám az kérdéses, hogy jogos eszközökkel és okos módon tette-e mindezt. Egyrészt, mert az orosz–ukrán megállapodás nem ad lehetőséget egyoldalú változtatásokra. Másrészt Kijev joggal hivatkozott arra, hogy a megállapodás 2004-es megkötésekor senki sem kényszerítette Moszkvát a kedvezmények megadására. Végül, nehezen érthető és önmagában a „piacosítással” aligha volt magyarázható, hogy a Gazprom miért Ukrajnától követelte a FÁK-on belüli legmagasabb gázárat, s főként miért azonnali hatállyal? Hacsak nem arról volt szó, hogy Moszkva így kívánta megfosztani a juscsenkói vezetést attól a közel ötmilliárdos bevételtől, amelyet Kijev a további reformokra szánna (a megemelt gázár ugyanis mintegy 3,6 milliárddal terhelné meg az ukrán költségvetést), s így kívánta lejáratni Ukrajnát a világ előtt.
Bár a kompromisszum 95 dolláron megszületett, talán nem árt megemlíteni a Moszkva által az ügy kapcsán elkövetett legnagyobb hibát. Nevezetesen annak meg nem értését, hogy amennyiben szomszédaival való kapcsolatában az értelmes, gazdaságilag racionális kompromisszumok helyett továbbra is csak a korbács és a tékozló ajándékozás eszközeit képes alkalmazni érdekei érvényesítésére, azok óhatatlanul és jogosan elfordulnak tőle. Ami pedig az európai, illetve a kelet-közép-európai energiabiztonság problémáját illeti, az jórészt független a jelenlegihez hasonlatos gázárvitáktól. Akkor is az, ha az európai politikai vezetők csupán az ilyen kínos alkalmakkor szentelnek neki komolyabb figyelmet.