Nem elég reformot csinálni

A lassan tizedik évéhez közeledő átalakított nyugdíjrendszer működését figyelve elég nagy magabiztossággal állapíthatjuk meg, milyen eredményre vezetett az átalakítás. A kellemetlen tapasztalatoknak se szeri, se száma, az utóbbi időben két jegybanki tanulmány is foglalkozott a helyzettel. Csak a fontosabb kedvezőtlen jelenségeket említsük meg. 1. A tőkefedezeti rendszer nagyon drága, szerves módon nem alakult ki sem együttműködés, sem egészséges verseny a magánnyugdíjpénztárak között. 2. A pénztárak befektetéseinek túlnyomó részét azok az állampapírok képezik, amelyeket épp azért bocsátottak ki, hogy a járulékról a magánnyugdíjpénztárak javára lemondó állam fedezze az ebből származó hiányát. A hozamok a várakozásoktól messze elmaradnak 3. Az állami (felosztó-kirovó) pillér fenntarthatósága a rossz tervezés és a gazdaságpolitika későbbi hibái miatt nem javult. 4. A felosztó-kirovó rendszerben nem sikerült megteremteni a transzparens összefüggést a járulékok és a nyugdíjak között. A rendszer hitelessége gyenge, a járulékfizetői hajlandóság alacsony. Emiatt több száz ezerre tehető azok száma, akik jelenleg semmilyen nyugdíjjogosultságot sem szereznek.

A legelterjedtebb vélemény, hogy az öngondoskodás irányába való nyitást az egészségügyben is a magánpénztáraknak kell jelenteniük. A járulékok egy része ide folyna be, és az egyéni számlákon lévő pénz fedezné a betegellátás költségeit. A fent említett problémákból azonban több igen kínos következtetést vonhatunk le ezzel a sémával kapcsolatban. Láthatjuk, hogy a helytelen szabályozás miatt egy piaci intézmény csupán az állami transzferek drága közvetítőjeként funkcionál – ez a veszély itt is fennáll. Amennyiben nem történik más, mint hogy az egészségügyi intézmények és a járulékok közötti útba az állam helyett profitorientált, versenynek (kulturális és szabályozási okok miatt) alig kitett piaci szereplőket helyezünk, kétséges, hogy az esetleg hatékonyabb működésből származó előnyök elegendő kompenzációt nyújtanak majd a hátrányokért.

A másik komoly tanulság, hogy bármilyen ígéretes is a nagy elosztórendszerek működési elvei közé a társadalmi szolidaritás mellé az öngondoskodást felvenni, az ezzel járó intézményi átalakítás nem fogja megoldani az állami intézmények működési gondjait. Pedig mintha a gazdaságpolitika pont ezt gondolta volna a nyugdíjrendszer esetében, hiszen a reform után mindenféle fenntarthatósági szempontot a szőnyeg alá söpörve előbb csökkentették a járulékokat, majd bevezették a 13. havi nyugdíj intézményét. Az egészségügy területén a reformot sem várták meg: az ötéves adócsomag keretében már most döntöttek a bevételcsökkentésről, anélkül, hogy bárki tisztázta volna, milyen egészségügyi feladattól szabadulna meg cserébe az állam.

Ugyanez az intézményi probléma egy paradigmatikus reform után is tovább élne a gazdálkodási területen. A magántőke megjelenése ugyanis nem oldja meg az állami infrastruktúra helyzetét, illetve a gazdálkodás gyenge hatékonyságát. Úgy véljük, ez sokkal nagyobb jelentőségű kérdés, mint a magántőke bevonásáról folyó mostani diskurzus.

Talán a fenti sorokból úgy tűnhet, hogy a magántőke bevonása ellen érvelünk, de ez nem így van. Egyszerűen félrevezetőnek gondoljuk azt a vitát, amely ma „az állam mindig rossz gazda” és „az egészségügy nem üzlet” dogmák között vergődve egyetlen értelmes választ sem képes szülni. Ebből csak az üzletek lenyúlásához és a rosszul értelmezett nemzeti érdekekhez kaphatunk érveket.

Természetesen az egészségügy reformjához még ezer szakmai érvet kell figyelembe venni, mi csak néhány párhuzam kapcsán szerettünk volna arra utalni, hogy könnyen elkövethetjük azokat a hibákat, mint korábban. Ez alapján a következő megállapításokat tehetjük:

1. A magántőke bevonásánál felelősséget és működési kockázatot is át kell ruházni.

2. Ennek megfelelően erős állami szabályozó szerep kialakításra van szükség.

3. Az elosztórendszerek átalakításánál legalább olyan figyelmet kell szentelni az állami intézmények korszerűsítésének, mint a magántőke-bevonás kérdésének.

4. Az államnak szigorú szabályokat kellene felállítani önmaga számára, amelyek tartalmazzák a jövőbeli fenntarthatóság iránti elkötelezettséget.

Összegezhetjük (kissé unalmasan és közhelyesen – bár szomorú tanulságokkal) a fentieket: nem elég reformot csinálni, jó reformot kell csinálni.