A kiigazítás kiigazítása

Lassan elmúlik a nyár, de az újonnan megalakuló kormány eddigi teljesítménye még azokban is csalódást kelthet, akik úgy gondolták, hogy az elmúlt négy év katasztrofális gazdaságpolitikája gyökeres fordulatot vehet a választások után. A tavaszi kampánylózungok, félrevezetések, titkolózások elmúltával ugyanis ma már nagyjából látni lehet, milyen elképzelésekkel próbál kikecmeregni a szocialista-liberális koalíció a maga teremtette mély válságból.

Nos, az összkép nem túl biztató. Nem csak azért, mert most is ugyanazok a személyek játsszák el a meghatározó pozíciókban a hozzáértő reformer szerepét, akiknek tevékeny szerepük volt a korábbi ciklus felelőtlen, a valós folyamatoktól teljesen elrugaszkodott gazdaságpolitikájában, akik korábban elhitették a választókkal, hogy van ingyenebéd, és most mégis beszedik az árát. Az etikai, erkölcsi aggályokon túllépve a nagyobb baj az, hogy a hirtelen megvilágosodott elmék által összerakott kiigazító csomag tartalma arra vall: készítői a régi receptek alapján, stratégiai elgondolás nélkül, szinte hevenyészve állították azt össze. Ha ugyanis a költségvetést nem sikerül fenntartható módon visszaterelni az egyensúlyi pályára, akkor a mostani áldozatok hiábavalóak lehetnek, és még azok az eddig megismert reformelképzelések is zátonyra futhatnak, amelyek közül több jó irányba, az öngondoskodás erősítése felé mutat.

A kiigazító csomag legfőbb hibája, hogy tovább ronthat a magyar gazdaság legfőbb problémáján, az alacsony foglalkoztatáson. Újabb terheket ró a becsületesen adózó vállalkozásokra, ahelyett, hogy visszavonná az elmúlt ciklus hibás, hiánynövelő döntéseit: a felső áfakulcs csökkentését, a 13. havi nyugdíj folyósítását, a minimálbér adómentessé tételét vagy akár az eva bevezetését. Világos, hogy ez politikai harakirivel érne fel, de a népszerűségvesztés amúgy sem úszható meg. Tesz ugyan lépéseket az adó- és járulékalap szélesítésére, az eddig eltitkolt jövedelmek kifehérítésére, ezeket azonban inkább adminisztratív eszközökkel kényszeríti ki, és nem anyagi ösztönzőkkel. Szokásához híven tovább bonyolítja az adórendszert, ami önmagában is adóelkerülésre késztet, és nem nyúl hozzá az adókedvezményekhez. Rossz szerkezete miatt az elkerülhetetlennél nagyobb inflációt gerjeszt, így növeli a kamatkiadásokat, ami a gazdaság lassulásával és a foglalkoztatottság csökkenésével együtt újratermeli a költségvetési problémákat.

És mit tesz az ellenzék? Vajon segít-e abban, hogy a csomag és a reformok jobbak legyenek? Nem. A választások előtt a mérsékelt, kritikus szakértő szerepét felöltő MDF a parlamenti küszöb átlépése után gyakorlatilag láthatatlanná vált. A Fidesz pedig ott folytatja, ahol a kampányt abbahagyta: a társadalmi elégedetlenséget meglovagolva mozgósít, minden ésszerű, de népszerűtlen változást csípőből elutasít, miközben maga semmiféle konzisztens alternatívával nem áll elő. Adócsökkentést sürget, ami rendben van, ha az munkahelyteremtést szolgál, de nem teszi mögé annak fedezetét (vagy csak az önkormányzati választások előtt maga sem bontja ki az igazság minden szeletét). Elhiteti híveivel, hogy majd magától kinőjük a hiányt, de a közvélemény józanabbik fele – talán épp az előző négy év tapasztalataiból okulva – már nem nagyon hihet ebben, nem is beszélve az államadósságot finanszírozó befektetőkről vagy épp a brüsszeli bizottságról. Miközben joggal bírálja az elmúlt ciklus felelőtlen kormányzati teljesítményét, maga nap mint nap ugyanúgy a mindenható állami gondoskodás, a hamis jólét illúziójába kívánja ringatni a társadalmat.

A fő felelősség tehát, mint mindig, most is a kormányé. De amíg az ellenzék nem képes maga is hitelesen, előremutatóan és ellentmondásoktól mentesen bírálni ellenfele tevékenységét, addig legfeljebb törzsközönsége előtt tetszeleghet, az országnak viszont nem sok haszna van mindebből. Pedig még mindig nem késő kijavítani a hibákat.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője