Fidel Castro után, Amerika árnyékában

Aligha van manapság izgalmasabb beszédtéma a Floridai-szoros mindkét oldalán annál, mint hogy mi lesz Kuba jövője. Amit nyilván senki sem tud megjósolni. Egy biztos: az állami televízióban a legtöbbször Comandanténak (főparancsnok) nevezett aggastyán vezető személyi titkára felolvasta főnöke levelét arról, hogy a legfontosabb pozícióit ideiglenesen átruházza öccsére, a 75 éves Raúlra. A bejelentés szerint Fidelt annyira kimerítette a napokban a Mercosur-csúcs, illetve a Moncada-emlékünnepség, hogy folyamatos bélvérzése miatt hétfőn már meg is műtötték, és hetekig tarthat a lábadozása.

A világ harmadik legrégebben hivatalban lévő államfője már korábban is küszködött egészségi problémákkal, így rendszeresek voltak a találgatások a távozásáról. Az is jó ideje tudott volt – hiszen Fidel is nyilvánosan utalt rá –, hogy utódja a hierarchiában második helyet elfoglaló, sokak által mégis átmeneti figurának tartott Raúl lehet, aki védelmi miniszterként nemcsak a hadsereget irányítja, de rajta keresztül – a gazdaság militarizáltsága folytán – az egész országra befolyása van. Az, hogy Castro nem személyesen tette mostani bejelentését, jelzi: egészségi állapota komolyan megromlott, és gyógyulása esetén sem biztos, hogy visszatér a hatalomba.

Nehéz röviden mérleget vonni az augusztus 13-án 80. életévét betöltő diktátor életútjáról, különösen, ha az elemzőt nem az előítéletek és az ilyenkor szokásos, leegyszerűsítő frázisok vezetik. A nyugati világ, különösen pedig északi szomszédja, az USA kártékony diktátorként tartja őt számon. Nem véletlen, hogy Miamiban, ahol több százezer kubai emigráns él, örömünnepet tartottak a hír hallatán, reménykedve Kuba „felszabadításában”. Ugyanakkor az is tény, hogy Latin-Amerikában – volt harcostársával, az argentin származású Che Guevarával együtt – sokan az amerikai imperializmus elleni harc egyik ikonjaként tisztelik. S hazájában is végletesen megosztott a társadalom: az idősebbek közül még mindig sokan és őszintén tisztelik – sőt rajonganak érte –, míg a tenni akaró, fiatalabb generáció inkább dühösen tekint rá, mint boldogulása legfőbb kerékkötőjére.

Bármily furcsán hangzik is, Castro felemelkedését, erejét tulajdonképpen az USA keményvonalas politikájának köszönheti. Nimbuszát akkor teremtette meg, amikor fegyverrel szembeszállt a Kubát az 50-es években végletekig kizsákmányoló, lezüllesztő, az Amerika által aktívan támogatott Batista-rezsimmel. Forradalmár volt, de nem kommunistaként kezdte. A Szovjetunióval csak akkor fűzte szorosabbra a kapcsolatát, amikor Washingtonban kudarcot vallott, ennek volt egyik veszélyes, globális atomháborúval fenyegető fejezete az 1962-es rakétaválság. Paradox módon Fidel tekintélyét növelte az 1962 óta a mai napig érvényben lévő amerikai kereskedelmi embargó is, amelyet minden rossz forrásaként, saját hibáira is mentségként tudott használni.

A Szovjetunió évi több milliárd dolláros támogatásával (olcsó olajexport, drága cukorimport, katonai bázis fenntartása) és társadalmi reformjaival Castro széles körben tudta javítani a lakosság életszínvonalát, igaz, a hiánygazdaság tünetei eközben végig megvoltak. Nemcsak Latin-Amerikában, de sok fejlett országban is megirigyelhették az egészségügyben, az oktatásban, a jóléti rendszerben elért eredményeket.

Kuba „aranykora” után azonban jött a kijózanodás: a szovjet köldökzsinór elvágásával nyilvánvalóvá vált a rendszer fenntarthatatlansága. Castro nem követte a volt szocialista tábor példáját, és még a korlátozott gazdasági reformoknak is csak szűk teret adott. Szinte csodával határos módon – és az Amerika-ellenes érzelmek felkorbácsolásával (lásd Elián-ügy) – élte túl a legnehezebb éveket, majd segítségére jött a Kuba-kultusz kialakulása (lásd Wim Wenders Buena Vista Social Club című filmjét), a turizmus felfutása és az új szövetségesek. Bár Kína csak mérsékelt érdeklődést mutatott a felkínálkozó szigetország iránt (nyilván az USA-val kapcsolatos érdekei erősebbnek bizonyultak), az olajgazdag Venezuela vezetőjében, Hugo Chávezben igaz barátra és követőre talált, aki olcsó olajjal segítette ki őt a bajban. Ráadásul Evo Morales bolíviai elnökké választásával Castro újabb szellemi szövetségesre lelt a térségben, nem kevés borsot törve fő ellensége orra alá. Igaz, eközben nem tudta megakadályozni hazájában a nyomor és a feketegazdaság elburjánzását.

Washingtonban most izgatottan készülnek a Castro utáni korszakra. Az amerikai üzleti szféra egy része már régóta sürgeti az embargó feloldását, hiszen az semmi mást nem eredményezett számukra, mint hogy lemaradnak az ugyan óvatosan, az állami bürokráciától kissé frusztrálva, de folyamatosan terjeszkedő európai és kanadai vállalatoktól. A Bush-kormányzat mindenesetre épp a hetekben hozta nyilvánosságra azt a jelentést, amely 80 millió dollárt irányoz elő a Castro utáni demokrácia fejlesztésére. Az nem vitás, hogy a lepusztult tárgyi infrastruktúrájú, de ragyogó humánerőforrást magáénak mondható Kuba sokévnyi szenvedés után megérdemelné a változást. De hogy ennek az iránya milyen lesz, azt ma még nem lehet megmondani.