Háborús uszítás helyett békés megoldást

Amikor Bush úgy írja le a térséget, mint a gonosz és a jó vagy a terror és a szabadság harcának színterét, akkor hátat fordít a politikának. Amikor Izrael hiábavalóan törekszik a Hezbollah legyőzésére, akkor szeretné elkerülni a vitatott területek ügyében kimunkálandó fájdalmas, de szükséges politikai kompromisszumokat. A Közel-Kelet problémái sokkal inkább a politikáról és a kultúráról szólnak, semmint a terror és a szabadság ellentétéről. A probléma egyik része a Jordán nyugati partvidékének, illetve Dél-Libanon egy darabkájának Izrael általi folytatódó megszállása. Amíg Izrael bele nem egyezik, hogy – kisebb módosításokkal – visszatér az 1967-es határokhoz, s feladja a nyugati part arabjainak milliói feletti ellenőrzést, addig a nyugtalanság megmarad.

A probléma másik részét a Perzsa-öböl térségének manipulálásában kell keresni. A brit birodalom, később az USA már közel 100 éve manipulálja a közel-keleti térség kormányait, pucscsokat hajtat végre, bábkormányokat vásárol meg, háborúkat támogat azzal a fő céllal, hogy ellenőrzése alatt tartsa a térségből kikerülő olaj felhasználását. A nyilvánvaló kudarc ellenére ez a megközelítés máig érvényben van. Amerika először támogatta a perzsa sahot, válaszul megkapta az iráni forradalmat. Kezdetben Szaddám Huszein mögé állt, majd megbuktatta, ennek nem szándékolt következményeként megerősítette Iránt. Amerika csapatokat állomásoztatott Szaúd-Arábiában, s ezzel politikai platformot teremtett az al-Kaida számára. Washington választásokat szorgalmazott Palesztinában, utána azonban maga irányította a megválasztott Hamász-kormány pénzügyi megfojtását.

Mindezek a tényezők – a közel-keleti kormányok hibáival együtt – okozták a muzulmánok, az amerikai keresztények és néhány izraeli zsidó körében a fundamentalizmus megerősödését, ami több helyen átcsapott tomboló szélsőségességbe, terrorizmusba, valamint a jó és a gonosz harcáról szóló messianisztikus látomásokba. Igaz, hogy a fundamentalisták mindenütt kisebbségben vannak, de terjeszteni tudják a félelmet, a gyűlöletet, a megváltásról szóló álmokat, ezzel erőszakot gerjesztenek, s meggyengítik a mérsékelt erőket.

Washingtonban a háborús uszítók – beleértve a Fehér Ház stábjában lévőket – arra törekszenek, hogy a végeláthatatlan katonai kampányt kiterjesszék Iránra és Szíriára. A két ország, illetve a Hezbollah naponkénti demonizálása ugyanaz, amit az iraki háború kezdete előtt Szaddámmal műveltek. A háborús párt szemlátomást arra törekszik, hogy az amerikai közhangulatot felkorbácsolja a konfliktus kiterjesztésére. A politika végrehajtói arra számítanak, hogy a veszély és a bizonytalanság érzésének fokozásával a republikánusok javára tudják billenteni a szavazatok mérlegét a novemberi kongresszusi választásokon.

Nekünk el kell utasítanunk az „ők vagy mi” logikáját, amelyben Izraelt tisztának, az arabokat gonosznak ábrázolják (vagy viszont). A térség minden államának el kell fogadnia a kompromisszumot és a kölcsönös tiszteletet, mint bármely tartós rendezés alapját. Katonai erejének fitogtatásával Izrael nem tudja elkerülni az 1967-es határok mögé való visszavonulást, a megszállással az USA nem tudja szavatolni az olajellátás biztonságát, a terroristáknak pedig nem sikerül elpusztítani Izraelt, és nem fogják rákényszeríteni a fundamentalista eszméiket a mérsékelt társadalmakra. Mindez nem álom. Mint fejlesztéssel foglalkozó közgazdász, látom, hogy a világ minden táján az egyének és a politikai vezetők – vallásra, fajra és felfogásra való tekintet nélkül – készek együttműködni a gyermekeik jólétét és prosperitását célzó feladatok megvalósításában. Sok izraeli azon állítása, hogy „nincs partner a békéhez”, egyenesen abszurdnak minősítendő, mert méltányos határok és feltételek mellett az ország szomszédai készek békét teremteni.

Az az állítás pedig, hogy a civilizációk elkerülhetetlen összecsapása felé haladunk, végképp őrültségnek tekintendő, amelyet olyan személyek terjesztenek, akik más csoportokról csak a legrosszabbat tudják gondolni, de igazából nem ismerik őket, sem a személyes kapcsolatok, sem a közös tapasztalatok révén.

Politikai vezetőinkre nem számíthatunk abban, hogy azt tegyék, amire szükség van, mert sokan fogékonyak a szélsőséges nézetekre. A független médiának nemcsak a háborús uszítók által keltett zajra kell figyelnie, hanem a civil társadalom vezetőire is, akiknek a hangját csak ritkán lehet hallani. A törzsi szemlélet ma azzal fenyeget, hogy maga alá gyűri mindazt, ami összeköt bennünket a gyermekeink, a bolygónk és a jövőnk iránti közös aggodalmunkban.

Ez a kihívás túl fontos ahhoz, hogy átengedjük Bush, Blair, Mahmud Ahmedinezsád és Ehud Olmert részére. A békét világszerte a mérsékelt hangok fogják megnyerni, amelyek szerint véget kell vetni az esztelen erőszaknak, és le kell számolni azzal a tragikus illúzióval, hogy az ellenfél felett „végleges győzelmet” lehet aratni.

A szerző a Kolumbia Egyetem közgazdaságtan-professzora és az ott működő Föld Intézet igazgatója