BUX 39,331.33
+0.23%
BUMIX 3,707.69
-0.12%
CETOP20 1,801.38
-1.53%
OTP 8,390
-0.38%
KPACK 3,100
0.00%
0.00%
-0.94%
-0.88%
+0.20%
ZWACK 18,550
0.00%
-0.55%
ANY 1,585
+0.96%
RABA 1,100
+0.46%
0.00%
+0.62%
0.00%
0.00%
+0.12%
-1.40%
-1.80%
0.00%
+1.61%
OTT1 149.2
0.00%
-2.70%
MOL 2,912
-0.21%
-1.28%
ALTEO 2,360
-0.42%
-2.63%
+1.13%
EHEP 1,030
-8.85%
0.00%
-0.76%
MKB 1,972
0.00%
0.00%
-0.74%
0.00%
0.00%
SunDell 42,000
0.00%
-0.26%
0.00%
+2.46%
0.00%
+3.94%
-0.60%
GOPD 12,900
0.00%
OXOTH 3,690
0.00%
0.00%
NAP 1,240
+0.16%
0.00%
0.00%
Forrás
RND Solutions
Vélemény

Háborús uszítás helyett békés megoldást

A libanoni törékeny tűzszünet ellenére a Közel-Keleten fennmaradt a háború kiszélesedésének a kockázata. Túl sok olyan politikai vezető van – George W. Bush amerikai elnök, Tony Blair brit miniszterelnök és a közel-keleti radikális politikai csoportok vezetői –, aki a katonai megoldást előnyben részesíti a békés kompromisszummal szemben.

Amikor Bush úgy írja le a térséget, mint a gonosz és a jó vagy a terror és a szabadság harcának színterét, akkor hátat fordít a politikának. Amikor Izrael hiábavalóan törekszik a Hezbollah legyőzésére, akkor szeretné elkerülni a vitatott területek ügyében kimunkálandó fájdalmas, de szükséges politikai kompromisszumokat. A Közel-Kelet problémái sokkal inkább a politikáról és a kultúráról szólnak, semmint a terror és a szabadság ellentétéről. A probléma egyik része a Jordán nyugati partvidékének, illetve Dél-Libanon egy darabkájának Izrael általi folytatódó megszállása. Amíg Izrael bele nem egyezik, hogy – kisebb módosításokkal – visszatér az 1967-es határokhoz, s feladja a nyugati part arabjainak milliói feletti ellenőrzést, addig a nyugtalanság megmarad.

A probléma másik részét a Perzsa-öböl térségének manipulálásában kell keresni. A brit birodalom, később az USA már közel 100 éve manipulálja a közel-keleti térség kormányait, pucscsokat hajtat végre, bábkormányokat vásárol meg, háborúkat támogat azzal a fő céllal, hogy ellenőrzése alatt tartsa a térségből kikerülő olaj felhasználását. A nyilvánvaló kudarc ellenére ez a megközelítés máig érvényben van. Amerika először támogatta a perzsa sahot, válaszul megkapta az iráni forradalmat. Kezdetben Szaddám Huszein mögé állt, majd megbuktatta, ennek nem szándékolt következményeként megerősítette Iránt. Amerika csapatokat állomásoztatott Szaúd-Arábiában, s ezzel politikai platformot teremtett az al-Kaida számára. Washington választásokat szorgalmazott Palesztinában, utána azonban maga irányította a megválasztott Hamász-kormány pénzügyi megfojtását.

Mindezek a tényezők – a közel-keleti kormányok hibáival együtt – okozták a muzulmánok, az amerikai keresztények és néhány izraeli zsidó körében a fundamentalizmus megerősödését, ami több helyen átcsapott tomboló szélsőségességbe, terrorizmusba, valamint a jó és a gonosz harcáról szóló messianisztikus látomásokba. Igaz, hogy a fundamentalisták mindenütt kisebbségben vannak, de terjeszteni tudják a félelmet, a gyűlöletet, a megváltásról szóló álmokat, ezzel erőszakot gerjesztenek, s meggyengítik a mérsékelt erőket.

Washingtonban a háborús uszítók – beleértve a Fehér Ház stábjában lévőket – arra törekszenek, hogy a végeláthatatlan katonai kampányt kiterjesszék Iránra és Szíriára. A két ország, illetve a Hezbollah naponkénti demonizálása ugyanaz, amit az iraki háború kezdete előtt Szaddámmal műveltek. A háborús párt szemlátomást arra törekszik, hogy az amerikai közhangulatot felkorbácsolja a konfliktus kiterjesztésére. A politika végrehajtói arra számítanak, hogy a veszély és a bizonytalanság érzésének fokozásával a republikánusok javára tudják billenteni a szavazatok mérlegét a novemberi kongresszusi választásokon.

Nekünk el kell utasítanunk az „ők vagy mi” logikáját, amelyben Izraelt tisztának, az arabokat gonosznak ábrázolják (vagy viszont). A térség minden államának el kell fogadnia a kompromisszumot és a kölcsönös tiszteletet, mint bármely tartós rendezés alapját. Katonai erejének fitogtatásával Izrael nem tudja elkerülni az 1967-es határok mögé való visszavonulást, a megszállással az USA nem tudja szavatolni az olajellátás biztonságát, a terroristáknak pedig nem sikerül elpusztítani Izraelt, és nem fogják rákényszeríteni a fundamentalista eszméiket a mérsékelt társadalmakra. Mindez nem álom. Mint fejlesztéssel foglalkozó közgazdász, látom, hogy a világ minden táján az egyének és a politikai vezetők – vallásra, fajra és felfogásra való tekintet nélkül – készek együttműködni a gyermekeik jólétét és prosperitását célzó feladatok megvalósításában. Sok izraeli azon állítása, hogy „nincs partner a békéhez”, egyenesen abszurdnak minősítendő, mert méltányos határok és feltételek mellett az ország szomszédai készek békét teremteni.

Az az állítás pedig, hogy a civilizációk elkerülhetetlen összecsapása felé haladunk, végképp őrültségnek tekintendő, amelyet olyan személyek terjesztenek, akik más csoportokról csak a legrosszabbat tudják gondolni, de igazából nem ismerik őket, sem a személyes kapcsolatok, sem a közös tapasztalatok révén.

Politikai vezetőinkre nem számíthatunk abban, hogy azt tegyék, amire szükség van, mert sokan fogékonyak a szélsőséges nézetekre. A független médiának nemcsak a háborús uszítók által keltett zajra kell figyelnie, hanem a civil társadalom vezetőire is, akiknek a hangját csak ritkán lehet hallani. A törzsi szemlélet ma azzal fenyeget, hogy maga alá gyűri mindazt, ami összeköt bennünket a gyermekeink, a bolygónk és a jövőnk iránti közös aggodalmunkban.

Ez a kihívás túl fontos ahhoz, hogy átengedjük Bush, Blair, Mahmud Ahmedinezsád és Ehud Olmert részére. A békét világszerte a mérsékelt hangok fogják megnyerni, amelyek szerint véget kell vetni az esztelen erőszaknak, és le kell számolni azzal a tragikus illúzióval, hogy az ellenfél felett „végleges győzelmet” lehet aratni.



A szerző a Kolumbia Egyetem közgazdaságtan-professzora és az ott működő Föld Intézet igazgatója

Értesüljön a gazdasági hírekről első kézből! Iratkozzon fel hírlevelünkre!
Kapcsolódó cikkek