Mi vet véget a mostani globalizációs hullámnak?

Vajon ezekben a hónapokban a mostani globalizációs hullám is véget ér? Ha igen, akkor sem szükségszerű, hogy vele együtt megismétlődjenek az előző évszázad mészárlásai. Jön viszont a gazdasági elzárkózás, ami gazdasági stagnálást hoz, emberek milliárdjainak fogcsikorgató szegénységével együtt.

A mostani globalizációs hullám gyilkosának szerepére több jelöltet is javasoltak. Van azonban egy kevéssé észrevehető, mégis valószerű aspiráns, amely kúszva jutott egyre magasabbra a rangsorban: ez pedig az emberek országok közötti szabad áramlásának egyre tendenciózusabb korlátozása, a gazdag világ „körülkerítése”. Ezt a veszélyt manapság állandóan látjuk, mégis ártalmatlannak tartjuk, így könnyen hozzászokhatunk, ahelyett, hogy megállítanánk.

A globalizáció a tőke, a javak, a technológia, az eszmék és igen, a személyek szabad áramlását jelenti. A globalizáció minden formája, amelyből ez utóbbi hiányzik, részleges és fenntarthatatlan. Amint a személyek nem mozoghatnak szabadon, idővel nem lesz, ami a kormányokat megakadályozza a javak vagy más termelési tényezők korlátlan áramlásának korlátozásában. Ha végül a túlnépesedett és hatalmas munkanélküliséggel küszködő országok nem exportálhatják az embereket, akkor a fejlett államok kormányai miért ne nyúlnának a magasabb vámtarifákhoz a meglévő munkahelyek védelmében?

Mi lesz azonban a szegény országok határai közé bezárt munkanélküliekkel? A terrorizmus elleni háború megmutatta az ebből eredő szociális frusztráció súlyos veszélyeit. A gazdag világ körülkerítése ennek ellenére ütemesen folyik tovább. Az Egyesült Államok valóságos „mexikói fal” felépítésére készül, hogy megakadályozza a szegények bejutását Texasba vagy Kaliforniába. Hasonlóképpen afrikaiak százai – ha nem ezrei – vesztik életüket évente a tengeren azok közül, akik el akarják érni „Európa erőd” partjait.

Az emberek országok közötti mozgásának korlátozását célzó erőfeszítések valójában láthatóvá teszik a globalizáció árnyoldalát: az egyes államok átlagos jövedelmei között meglévő szakadék növekedését. Ahelyett, hogy a szegények (a közgazdaságtani egyszeregy szabályai szerint) gyorsabban növekednének, mint a gazdagok, valójában ennek éppen az ellenkezője megy végbe.

Az OECD módos országaiban az egy személyre jutó jövedelem évenkénti bővülési üteme 1980 és 2002 között csaknem két százalék volt, szemben a 42 legfejletlenebb államban kimutatott mindössze 0,1 százalékkal. Latin-Amerikában az átlagos kereset ma ténylegesen alig magasabb, mint 1980-ban. A migrációt az óriási jövedelemszakadék ösztönzi. Az emberek ma lényegesen többet tudnak a többi ország életkörülményeiről, mint korábban. Ha pedig az országhatár átlépése a keresetük megtöbbszörözésével kecsegtet, akkor megkísérlik majd átlépni az országhatárt.

Ezért van az, hogy a legvitatottabb határok olyan gazdaságok között húzódnak, amelyek mentén a legnagyobb a lakosság jövedelme között a szakadék. Ma négy ilyen forró pont van a világon: az USA és Mexikó határa, a Spanyolország és Marokkó közötti tengerszoros, a Dél-Balkán és Görögország (illetve Olaszország), valamint az Indonézia és Szingapúr (illetve Malajzia) közötti. A jövedelemkülönbség a fenti sorrend szerint 4,3-szeres, 4,5-szeres, négyszeres, illetve hétszeres.

A különbségek nem voltak mindig ekkorák. Az USA és Mexikó között az eltérés 1980-ban valamivel több mint háromszoros volt, Szingapúr és Indonézia között 5,3-szeres, Spanyolország és Marokkó között 3,5-szeres. Görögország és Albánia között is szűkebb – mindössze háromszoros – volt a jövedelemkülönbség 1980-ban. Mindez jelzi, miként nőtt az eltérés a jólétben az utóbbi negyedszázadban a megjelölt viszonylatokban.

Nem csoda, ha az adott helyeken a legintenzívebb az illegális bevándorlás és az embercsempészet; ezt a Malaka-szorosnál a kalózok bonyolítják le, Albánia és Olaszország között gyors motorcsónakokkal hajtják végre, Afrikából és Dél-Amerikából pedig reményt vesztett emberszállítmányok indulnak útnak. Ha a mai globalizáció mentén tovább emelkednek a jövedelemkülönbségek, akkor a migrációs hullámok is elkerülhetetlenül nagyobbak lesznek, erre válaszolva a fejlett államok – kétségbeesett válaszként – egyre magasabb korlátokat állítanak az emberözön megfékezésére.

A gazdag országoknak oly nagy jólétet hozó globalizáció folytatásához a kormányoknak meg kell találniuk az utat, hogy miként lehet a jövedelmeket kiegyenlítettebben növelni. Ellenkező esetben a gazdag világ mai „körülkerítése” visszaüt a javak és a tőke szabad áramlásának korlátozása és a terrorizmussal kísért politikai instabilitás formájában. A globális jövedelmeknek a fejlett világ általi újraelosztását ezért nem jótékonyságként kell kezelni, hanem jól felfogott önérdekként.

A szerző a Nemzetközi Carnegie Békealapítvány közgazdásza