Megszorító konvergencia

A rendkívül sokféle itthoni és külföldi vélekedésből három alapvetőnek tűnő kifogás, elmarasztalás olvasható ki. Az egyik – döntően a külföldi véleményformálóké –, hogy a program nem lesz képes a büdzsé egyensúlyának gyors helyreállítására. Szűkebb gazdasági megközelítés alapján talán kívánatosabb lenne egy erőteljesebb költségvetési kiigazítás, de valószínűleg – érzékelve a különböző csoportok eddigi reagálását – a társadalmi tűrőképesség és elfogadhatóság kemény korlátjába ütközne. Ha abból indulunk ki, hogy az ismertté vált program nemcsak gazdasági és költségvetési probléma, hanem az eddigi elosztási viszonyok, továbbá társadalmi, szociális berendezkedés és működtetés jelentős átrendezése is, akkor a politikai, szociális mérlegelés elkerülhetetlen még akkor is, ha ezek kritikus pontjai aligha számíthatók, tapinthatók ki egyértelműen.

A másik alapvető ellenvetés, hogy a konvergenciaprogram egyértelműen a bevételek növelésére összpontosít, pedig az egyensúlyjavítás legfőbb területe a kiadások jelentős csökkentése kellene hogy legyen. Az indoklás: az adók, a terhek növelése rontja a versenyképességet, a kiadások mérséklése pedig nem. Ebben a kérdésben három aspektust kellene objektíven számba venni. Az egyik, hogy a költségvetés kiadási oldalát képező főbb tételeknél, az úgynevezett nagy elosztórendszereknél milyen megtakarítások érhetők el; pontosabban súlyos következmények nélkül milyenek vállalhatók fel, különös tekintettel arra, hogy az utóbbi években ezeken a területeken sorozatos megszorításokra került sor. Megítélésem szerint a kialakult helyzetben az úgynevezett nagy elosztórendszerekben egyszerűen nincs ezermilliárdos nagyságrendű megtakarítási lehetőség, az azonnali reformok pedig átmenetileg inkább növelnék, mintsem csökkentenék ezen rendszerek forrásigényét. A másik vizsgálandó összefüggés: egyértelmű-e, hogy az adók növelése rontja a nemzetgazdaság versenyképességét? Ha minden mást változatlannak tételezünk fel, akkor persze igen, de amennyiben a munkaerő teljes nemzetgazdasági költségén belül például a bérek mérséklődése nagyobb, mint a vállalkozásokat és a munkavállalókat terhelő adók növekedése, akkor már nem biztos. Márpedig a tavalyi és az idei első félévi 5-6 százalékos reálkereset-növekedési ütem aligha feltételezhető. Fontos körülmény, hogy a költségvetés összes kiadása a belső fogyasztás, a hazai vásárlóerő alakulása szempontjából igen fontos tényező, számottevő csökkentése – még ha erre lehetőség is adódna – nemcsak az elosztási rendszer működtetését kérdőjelezné meg – oktatás, egészségügy stb. –, hanem a döntően hazai piacra termelő kis- és középvállalkozások piacát is jelentősen szűkítené. Azonkívül a kiadási oldal látványos mérséklése a szánalmasan alacsony nyugdíjak, szociális támogatások, továbbá a nemzetközi kitekintésben rendkívül szegény oktatási, egészségügyi stb. kiadások miatt is erős korlátokba ütközik.

A kifogások, ellenvetések harmadik nagy vonulata, hogy a hosszabb távú egyensúly szempontjából meghatározó jelentőségű reformok kidolgozottsága elnagyolt. Valóban, az a legnagyobb kérdőjel, hogy a nagy elosztórendszereknek a rendszerváltás óta halasztott átalakítását sikerül-e úgy végrehajtani, hogy az eddigieknél jóval hatékonyabban szolgálják a nemzetgazdaság dinamikus fejlődését. Ebben a vonatkozásban nem feltétlenül kisebb kiadásokra lehet számítani, legfeljebb a költségvetési igények mérséklődhetnek, de a rendszerek működtetése valószínűleg nagyobb ráfordításokat feltételez. Mert fontos lenne végre felismerni, hogy a hatékonyan működő közigazgatás, oktatás és egészségügy, de még a méltányos szociálpolitika is ugyanolyan – ha nem fontosabb – tényezője a nemzetgazdasági versenyképességnek, mint a néhány százalékponttal kisebb vagy nagyobb adómérték.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója