Politika: hazugság a neved

Úgy tűnik, a „bérfelzárkózás, de azonnal” csodavárása olyan mélyen beépült a szívekbe és a vágyakba, hogy sokak számára a „merjünk álmodni” megközelítés egyben fájdalommentes megoldást is kínál. És ha ennek elérése a demokrácia, a parlamentarizmus alapelveinek és európai gyakorlatának sutba dobása, a délibábos ábrándok teljesülése érdekében ez sem tűnik nagyon drágának.

De hát az adott helyzetben csodák nincsenek, a délibábok pedig tünemények, amelyek kellő távolságról szemlélve semmivé válnak. Így marad az egyetlen realitás, hogy a hazai költségvetés elviselhetetlenül növekvő hiánya 2006-ban 9–10 százalék közé kerül, az állam adóssága pedig jóval az euróövezethez csatlakozás 60 százalékos plafonja fölé ugrik.

Szélmalomharc ide, szélmalomharc oda, közgazdászként sokszorosan és ismételten el kellene mondani, hogy a kialakult gazdasági helyzet legfőbb oka a 2001 utáni, a gazdasági lehetőségekkel nem számoló gazdaságpolitika és ezen belül az állam túlköltekezése. A politikai elitek persze tudják, hogy a kormányok a pénzt nem külföldön kártyázták el, hanem ebből jelentős beruházások – például autópályák, gyógyfürdők, lakások stb. – valósultak meg. Sokszor leírták már, most ismételten utalok arra, hogy 2000–2006 között a GDP együttesen mintegy 22 százalékkal nőtt, míg ugyanebben az időszakban a reálkeresetek mind az üzleti szférában, mind a költségvetés területén mintegy egyharmaddal emelkedtek, és miután a nyugdíjak változása a bérekhez és az inflációhoz igazodik, itt is 30 százalékot meghaladó növekedés valósult meg. Ha mindezekhez hozzászámítjuk, hogy 2005–2006-ban az üzleti és költségvetési beruházások éves átlagban mintegy 7 százalékkal bővültek, a túlköltekezés minden normális megközelítésben aligha vitatható. De ez a túlköltekezés döntő részben nem a kormányok hanyag és pazarló költekezése, hanem az ország nagyon elavult infrastruktúrájának fejlesztésében, a vállalkozások modernizációjában és persze a közel négymillió foglalkoztatott jövedelmi színvonalának emelkedésében, a több millió nyugdíjas, valamint a munka világából ilyen-olyan okok miatt kimaradók létfeltételeinek a javulásában testesül meg.

A reális gazdasági lehetőségeket meghaladó osztogatás mindig elmarad az érintettek által kívánt és jogosnak vélt mértéktől; az osztogatás által nyert szociális elégedettség egyrészt alig javítható számottevően, másrészt – és ez a fontosabb – a bizonyos idő után elkerülhetetlenül jelentkező kiigazítás, megszorítás idején a korábbi osztogatás méltányolandó szempontból nem jön számításba: aki ilyet vár, az mélységesen csalódik. Nincs abban semmi különös, hogy ez a csapdahelyzet nálunk a rendszerváltás óta másodszor ismétlődik meg drámaian, de a történelem eseményei is azt bizonyítják, hogy a politika az elmúlt évszázadokban ebben a tekintetben semmit sem tanult. És ha valaki arra gondol, hogy a mostani helyzetből bármelyik politikai elit azt a kézenfekvő tanulságot vonja le, hogy a gazdasági lehetőségek figyelembe nem vétele súlyos következményekkel jár, és a jövőben ettől tartózkodik, az nevetségessé teszi magát.

Sajnos a körforgás, a felelőtlenség megismétlődése be van kódolva a politikai folyamatokba. Ugyanis akik most azt sugallják – mélyen hallgatva a megoldás hogyanjairól –, hogy van fájdalommentes megoldás, vagy nem tudják, mit beszélnek – és ez nagy baj –, vagy tudják, de hangosan nem mondják ki, ez pedig már nemcsak gazdasági probléma, hanem föloldhatatlan morális csapda is. Így aztán aligha vitatható az a közismert közvélekedés, hogy politika: hazugság a neved.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója