Van-e alternatíva?

A kormány késlekedve és vonakodva, de végül is elkészített és beterjesztett egy konvergenciaprogramot, amelyet az illetékes EU-bizottság észrevételekkel ugyan, de elfogadott, hasonlóan, mint a legtöbb elismert nemzetközi véleményformáló. A konvergenciaprogramot, amelynek legvitatottabb része a rövid távú kiigazítás, itthon és külföldön is több bírálat érte. Részben, mert nem tartották elégségesnek a 9-10 százalékos hiány gyors megszüntetéséhez, részben, mert túlságosan az adók növelésével történő javításra koncentrál a kiadások lefaragása helyett, és végül, hogy a kiigazítást szolgáló intézkedések többé-kevésbé konkrétak ugyan, de homályban maradtak a hosszú távú reformok alapvetései.

Valószínűleg valamennyi itt jelzett kritika hordoz jogos és valós megfontolásokat, de – és ez talán a legfontosabb – eltökélt végrehajtás esetén 1,5-2 éven belül bizonyosan helyreállítja az államháztartás veszélyesen megbillent egyensúlyát. Minden olyan további felvetés, amely az elkészített program hatékonyságát, eredményességét javítaná, szükséges és kívánatos, remélhetőleg mindezekre sor is kerül.

A lehető legkisebb gazdasági és társadalmi megrázkódtatással járó kiigazítás és hosszabb távú reform azonban feltételez egy minimális, de az értelmes társadalmi párbeszédnek még helyet adó politikai egyetértést. Ez a minimális társadalmi egyetértés ma hiányzik, és csak nagy optimizmussal feltételezzük ennek jövőbeni létrejöttét. Ez ma a kiigazítás és a konvergenciaprogram megvalósulásának legfőbb feltétele és egyben legnagyobb kockázata.

Az elkészített kiigazítási programot, érdekes módon, az érintettek – munkaadók, munkavállalók és talán a lakosság nagyobb része is – szükségesnek gondolják, de természetesen sokallják az őket érintő terheket, és inkább mások áldozatát tartják kívánatosnak. Ami ebben a kavalkádban dermesztően hiányzik, az az ellenzék kiigazító és reformprogramja. Mert természetesen az államháztartás jelenlegi helyzetének kialakulását eredményező politikai és gazdasági történések nem közömbösek, de végül is egy adott helyzet van, és az ebből kivezető utat fel kellene mutatni és közzétenni.

Amit az ellenzék programjából ez idáig tudni lehet, az a májusi választási jelszó: „jelentős és azonnali adócsökkentés”, továbbá az a mosolyogtató, részleteiben nem ismert, laza felvetés, hogy 500-1000 milliárdos forintos reformalapot kellene – önkéntes vállalások útján – létrehozni. Az ellenzék politikai kommunikációja csak elvétve ismeri el magának a kiigazításnak a szükségességét is, hallgatásával pedig olyan politikai megoldást sugall, vizionál, amely a társadalmi szereplők számára fájdalommentes, áldozatvállalás nélküli megoldást valószínűsít.

Ez az ábránd a politikai szembenállást felerősítheti, a tiltakozók elszántságát fokozhatja, de a belső és a külső üzleti köröket és az államadósságot finanszírozó külföldi hitelezőket aligha nyugtatja meg.

A szélesebb közvélemény pedig hamar felismeri, hogy a mézesmadzagon nincs méz. Ebben a helyzetben ugyanis nem elégséges arra hivatkozni, hogy az ellenzéknek van gazdaságpolitikája, itt és most arra is mondani kellene valami hiteles, elfogadható választ, hogy a hiány mérséklése milyen pályán és eszközökkel képzelhető el az érintettek – az üzleti, a munkavállalói és a lakossági szféra – áldozatvállalása nélkül.

Félő, hogy az ellenzék várható hozzáállása hasonló lenne, mint annak idején a Bokros-csomaghoz: politikailag ezerszer elátkozták, de a valóságban, 1998 után szigorúbban végrehajtották, mint a csomagot bevezető Horn-kormány. Az igazságot azonban ki kellene mondani, mert a ki nem mondott igazság tulajdonképpen hazugság.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója