Fecseg a felszín...

Ami elgondolkodtató és sajnálatos, hogy ismételten bebizonyosodott: a politikusok mind itthon, mind az EU-ban tanulásra, okulásra képtelenek. Ugyanis az újabb események kapcsán megjelent, döntően politikai, érzelmi indíttatású reakciók kísértetiesen hasonlóak voltak, mint az egy évvel korábbiak. A megnyilvánulások meglehetősen nyersen és egyértelműen az ismét feltámadó orosz nagyhatalmi szándékoknak, az állami tulajdonú, Európa leigázására törekvő Gazprom zsarolásának fényes bizonyítékaként értelmezték az eseményeket.

A nemzetközi ügyekben mérsékeltnek nem nevezhető Bush-kormányzat is éles, jobboldali kritikát kapott, hogy az USA energiapolitikájában támaszkodni kíván a „megbízhatatlan”, az „energiafegyverrel visszaélő”, globálisan is meghatározó jelentőségű orosz földgázforrásokra. Az amerikai héják ilyen ideoló- giai indíttatású megnyilvánulásai valamennyire talán érthetőek, de aligha állják ki egy elfogulatlan gazdasági elemzés próbáját, ráadásul az USA ráutaltsága az orosz forrásokra jelenleg a nullával egyenlő, de a jövőt illetően is csak marginális lehet, és az energiapolitikában aranyszabálynak tekinthető diverzifikációt szolgálhatják.

A hazai megnyilatkozásokon már régóta nem érdemes csodálkozni. A hamis, „középhatalmi” politikai alapállásból törvényszerűen következik, hogy „nem kívánunk a Gazprom legvidámabb barakkja lenni”, de a hivatalosnak tekinthető megnyilvánulások is elfogadhatatlannak minősítik az orosz magatartást. Bizonyos kritika alighanem jogos, hiszen az európai üzleti etika – a szerződésben vállaltakon túl – megköveteli az érintett országok és üzletfelek előzetes informálását a szándékolt lépéseket illetően. Ez egyik esetben sem történt meg. Mindezekkel együtt is a hivatalos hazai politikai megnyilvánulásoknak a valós helyzet elfogulatlan értékeléséből kellene kiindulni. Az adott helyzet pedig mégiscsak az – és évtizedes kitekintésben a földgáz estében ez a helyzet aligha változtatható meg lényegesen –, hogy a meghatározó fontosságú szénhidrogének esetében importfüggőségünk 80 százalékos, és kizárólag orosz forrásból származik.

Ebben a helyzetben a különböző hazai politikai erőknek nem az évtizedes zavartalan ellátást megtörő, átmenetinek bizonyult, tényleges gazdasági következményekkel nem járó, sajnálatosnak mondható események túldimenzionálásával, az Oroszországgal kapcsolatos zsigeri ellenérzés kinyilvánításával kellene reagálni, hanem sokkal inkább a hoszszabb távú magyar gazdasági érdekeket kellene szem előtt tartani. Ideje lenne felismerni és a nemzetközi kapcsolatok építésénél figyelembe venni, hogy a nem jelentős gazdasági erőt képviselő Magyarország az energiaellátás tekintetében kiszolgáltatott helyzetben van, és a kiszolgáltatottság minden értelmes erőfeszítés ellenére erősödni fog. Ebben a vonatkozásban a rendszerváltás óta a magyar külpolitikát súlyos mulasztás terheli.

Miután az orosz energiatermelés legfőbb piaca Európa, így aligha lehet érdeke az ellátásbiztonsághoz kapcsolódó jogos elvárásokat szándékosan aláásni. Ráadásul az orosz exportnak az energiahordozók adják jelenleg közel kétharmadát, és ez a jövőben sem változik. A vezetékes energiaellátásban tehát az érintett szereplők kölcsönös függése egyértelmű.

A jövőt illetően reménykeltő, hogy az EU legfrissebb direktívái már kiemelt célként fogalmazzák meg az energiaellátás biztonságának az eddigieknél jóval egyértelműbb érvényesítését mind Oroszország, mind az OPEC vonatkozásában. Magyarország számára ezek a törekvések nemcsak üdvözlendők és támogatandók, hanem minden lehetséges módon elő kell segíteni egy olyan uniós külpolitikai irányváltást, amely a szokásos politikai érdekekek és törekvések mellett megkülönböztetett helyet szán Európa biztonságos energiaellátásának. Ez a magyar gazdaság számára semmi mással össze nem vethető fontosságú.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója