Az új szerződés hozadékai

Ha a konkrét magyar hozadékot keressük, abból kell kiindulni, hogy Magyarország csaknem egyhangú szavazással már ratifikált egy előddokumentumot: az alkotmányos szerződést. Ha az annyira megfelelt a magyar elvárásoknak, akkor az újjal szemben is nyilván az volt a követelmény, hogy érdemi pontokban ne térjen el ettől. Nos, a sarkkérdések többségénél ez sikerült.

Persze már annak idején is fel lehetett tenni a kérdést, hogy mi változik magyar szempontból, ha állandó elnöke van az állam- és kormányfők tanácsának, vagy ha az EU-külpolitika képviseletéért felelős közös főmegbízott egyúttal az Európai Bizottság alelnöke is. Mennyivel lesz egyszerűbb az élet, ha 2014-től a biztosok testülete kevesebb tagot számlál, mint ahány tagállam van?

Csakhogy ezek felszínesen kiragadott kérdések. A magyar érdek mindenekelőtt az, hogy az EU működjön, méghozzá hatékonyan, járuljon hozzá a közös kihívások kezeléséhez, végső soron a gazdasági jóléthez. Szavatolja az érdekek látható becsatornázását, az előrevivő közös nevezők kihordását, erősítsen közösnek vallott értékeket, kifelé pedig az egyes tagországok képességeit meghaladó mértékben tudjon érdeket érvényesíteni – vagy megvédeni. Minden olyan változás, amely ezeket az elvárásokat teljesíti, egyúttal a magyar érdeket is szolgálja.

Ennyiből az az intézményi fejezet, amelyet átemeltek az alkotmányos szerződésből, már eredetileg sem vizsgázott rosszul. A struktúra valamelyest egyszerűsödik, átláthatóbbá válik, a külső megjelenés hatékonysága növekszik. Újabb területen – méghozzá a bűnüldözéssel összefüggőn – válik egyszerűbbé a döntéshozás. Nő a nemzeti parlamentek közvetlen beleszólása, amennyiben kicsit több mint egyszerű többségükkel készülő EU-törvényt is megakadályozhatnak. Az alapvető jogok chartája pedig közvetlenül az állampolgár számára kínálhat nagyobb védettséget.

Ugyanezen csomagban tagadhatatlanul jelen volt egy további törekvés is: az időközben eltorzult szavazati arányok korrigálásának az igénye. Az EU/EK megalakulásakor még 3:3 volt a kicsi és a nagy tagállamok aránya. Akkoriban érthető törekvés volt, hogy az előbbiek szavazati súlyát egy kicsit értékeljék felül, máskülönben senki sem hallja meg őket. Mára azonban már 21 kicsi (vagy közepes) ország jut csupán hat relatíve nagyra, amelyeket esetenként elnyomhat az előbbiek felerősített hangja. Megérett a változás a korrekcióra.

Tudjuk, az alkotmányos szerződés előkészítése során munkaórák ezreit töltötték azzal, hogy kidekázzák a leginkább elfogadható arányokat. De éppen azért, mert akkor ez megtörtént, most majdnem mindenki vonakodott újranyitni e kérdéskör jó szelencéjét. A kivételt jelentő Lengyelország miatt azonban a végén mégis ezzel kellett eltölteni egy teljes munkanapot. A német elnökség utóbb általánosan elismert bravúrja, hogy úgy tudott „adni valamit” (nem is keveset…) a lengyeleknek, hogy közben mégsem kellett megbontani a csomagot. Más kérdés, hogy ennek ódiuma – főként tárgyalási stílusuk miatt – még sokáig visszaszáll a lengyelekre. Ahogy Jean-Claude Juncker fogalmazott: az is egy út, ha valakinek a múltbeli sérelmek fontosabbak annál, hogy a jelenben legyenek barátai. De ez legyen az ő gondjuk.

Összességében: a szerződés legnagyobb hozadéka az, hogy van. Remélhetőleg nem kell megtapasztalni ennek egyetlen lehetséges mérőeszközét: hogy ugyanis mi lenne, ha nem lenne. Mindenesetre már egy hét végi kudarc is nagyon sok mindenben olyan visszaesést hozott volna, amelyet hamar „magyar szinten” is meg lehetett volna érezni. Cserébe azzal, hogy ez elmaradt, talán most már lehet a konkrét kihívásokra koncentrálni. Akad mire.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője