Mit akarnak a lengyelek?

A konkrét vitát tekintve mindenki számára eléggé egyértelmű, hogy Varsó olyan status quót védelmez, ami neki előnyös ugyan, de összességében nem fejez ki valós arányokat. Sokszor leírták már: azzal, hogy a tagországoknak juttatott szavazatok nizzai skáláján a 40 milliós Lengyelországnak – a szintén 40 milliós Spanyolországhoz hasonlóan – úgy van huszonhét voksa, hogy a több mint nyolcvanmilliós Németországnak huszonkilenc, a spanyol és a lengyel szavazatok most a német voksok közel kétszeresét teszik ki, miközben a két állam népessége együtt sem éri el Németországét.

Ez azonban csak a probléma egyik része. Végül is szavazatügyben Varsó (látszólag) mutatott némi készséget az elmozdulásra: a lengyel kutatók által felkarolt „négyzetgyökös” számítási módszer arányosabb különbségtételre lehet alkalmas. E szavazati skálán Németországnak úgy lehetne kilencvenhat voksa, hogy Lengyelországnak csak hatvanöt. Ezzel azonban két baj van. Az egyik, hogy a tárgyalások ismerői állítják: a lengyel vezetés formálisan sohasem terjesztette az ötletet erre illetékes EU-fórum elé, csupán kétoldalú alapon tárgyalták. A Kaczynski fivérek láthatóan nem akarták közvetlen megmérettetésnek – és esetleg elutasításnak – kitenni, ehelyett informálisan lebegtetik. A másik, hogy Németország viszont az alkotmányos szerződés szavazati rendszeréhez ragaszkodik. Részint mert ott – megítélése szerint – végre megkapta a súlyával arányosabb érdekérvényesítés lehetőségét. Részint, mert a „négyzetgyökös módszert” sem tartják reálisnak, lévén, hogy az úgy adná a német szavazati súly kétharmadát a lengyeleknek, hogy népességük a német lélekszám felét sem éri el.

Mindeközben azonban a lengyel huzakodás igen szerencsétlen időpontra is esik. Európa súlyos válságba keveredett az alkotmányos szerződés két évvel ezelőtti elbukásával, és bizonyos személyi változások bekövetkeztéig remény sem lehetett a helyzet orvoslására. Mostanra egy sor tényező kivételes egybeesése nyomán kialakulóban van egy csillagállás, amely alatt korábban alig kibékíthető álláspontok is jó eséllyel közös platformra terelhetők. Évek óta nem volt ilyen, és talán évekig megint nem lesz. Ám Varsó kész vétójával ezt is elsülylyeszteni, hogy harcoljon egy senki más által nem támogatott rendszerért.

Ez az a pont, ahol egyes – tárgyalásokban, bizalmas üzenetváltásokban tájékozottabb – brüsszeli diplomaták, politikusok további mögöttes okot is tudni vélnek. Szerintük a Kaczynski fivérek és a köröttük lévő lengyel politikai erők igazából egyfajta megkésett háborús jóvátételért küzdenek. Németország elpusztította Európát. Nyugati fele az újjáépítéshez Marshall-segélyt kapott. A keleti fele – így Lengyelország, amelyet a nácizmus teljesen lerombolt – segély helyett orosz szocializmust. És bár tizenöt éve polgárivá, demokratikussá és piaci alapúvá vált a keleti oldal is, a Marshall-segély továbbra is késik. Helyette a lassan csepegtetett EU-tagság érkezett. Meg hozzá – igaz – az uniós felzárkóztatási alapok, amelyek mértéke azonban ezen érvelés szerint nem mérhető a háború után a Nyugatnak adott tőkeinjekcióhoz. A jelenlegi varsói vezetést, úgymond, igazából ez hajtja. Ezért akar újabb jogokat, és a jogok révén jobb pozíciót elérni.

Hivatalos megerősítése persze nincs az effajta árukapcsolásnak. Általában lehet tehát csak azt mondani, hogy akár van ilyen megfontolás, akár nincs, a mostani megegyezés esélye – huszonhat másik, többnyire inkább széthúzó ország között – a maga nemében valóban kivételesnek tűnik. Ennek elherdálása aligha növeli bárkinek bármi más kapcsán a lehetőségeit. Az európai botladozások számát annál inkább, amelyek következményei ma még beláthatatlanok. De aligha az együttműködést, egymás jobb megértését, a szolidaritási készséget erősítik majd.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője