Önkormányzati jövőképek
Az aggodalomra van is némi ok, különösen, ha a múlt tapasztalataira vagy arra gondolunk, hogy milyen elképzelése van néhány helyi potentátnak a városa, faluja jövőjét illetően. Az elmúlt időszakban az volt a gyakorlat, hogy az önkormányzatok – ez igaz a hazai és az uniós pénzekre is – arra pályáztak, amire volt lehetőségük, s kevésbé volt fontos szempont számukra, hogy milyen feladatot kellene megoldaniuk. Ezért amikor évente meghirdettek valamilyen programot – csatorna-, gázvezeték, iskola vagy más egyéb építésére –, sokan akkor is próbálkoztak, ha éppen nem volt az adott beruházásra égető szükségük. De nem voltak ritkák a presztízsberuházások sem. Így szépült meg számos főtér – miközben egy utcával odébb düledeznek a házak –, ami azért is hasznos volt a polgármesternek, mert büszkén mosolyoghatott a helyi hírharsonában, amikor átvágta a nemzetiszínű szalagot. Ráadásul általában a hivatalok is a centrumban vannak, s mégiscsak jobb érzés felújított díszletek között dolgozni. Viszont csoda-e, hogy akadálymentesítésre meglehetősen gyér volt az érdeklődés, hiszen bár sajnos sok a mozgáskorlátozott, annyira azért mégsem, hogy szavazatmaximalizálást lehessen elérni a küszöbök eltüntetésével.
Ám előfordult, hogy a szándék jó volt, egyszerűen csak tévesen mérték fel a projekt következményeit. Egy időben nem is számított komoly önkormányzatnak az, amelyik legalább nem játszadozott el a gondolattal: jó lenne nekik egy meleg vizű strand jakuzzival, élménymedencékkel megfűszerezve. S persze az ötlet nem is volt ördögtől való, mert akinek van egy kellően hosszú fúrója, az biztos talál kis hazánkban meleg vizet – jobb esetben olajat vagy gázt, ha nem is makói méretekben. Így szaporodtak gomba módra a termálfürdők, nem csoda hát, hogy néhány helyen csak lézengenek a vízi turisták, miközben a létesítmények fenntartása horribilis összegekbe kerül. Még szerencse, hogy sokan azért belátták – vagy csak nem találtak elég bevonható magántőkét –, meglehetősen bajos lesz ezeket rentábilisan üzemeltetni, ha tíz kilométerenként épül belőlük egy-egy.
A fejlesztéspolitika irányítói ugyan a következő években sem utasíthatják az önkormányzatokat arra, hogy mire pályázzanak, de a feltételek pontos megfogalmazásával befolyásolhatják őket. Ha előírják például azt, hogy egy iskola kihasználtságának 80 százalékosnak kell lenni, akkor annak a falunak nem sok esélye lesz, hogy uniós pénzből építsen 16 tantermet, ahol öt-tíz gyerek születik évente. A fenntarthatóság és a hatékonyság alapkövetelményének előírása mellett azonban azt is célszerű lenne megértetni, hogy az utak, vezetékek, épületek mellett a humánerőforrás fejlesztésének is nagy haszna van, vagy magyarra lefordítva: egyáltalán nem kidobott pénz az emberek képzése, még akkor sem, ha ennek az eredményét nem nagyon lehet lefotózni és betenni egy kampány szórólapjába.
S az sem mellékes, hogy az önkormányzatok mennyire felkészültek a pályázatok levezénylésére, kezdve a kiírás figyelésétől a dokumentumok megírásán keresztül a projektek befejezéséig. A nagyobb településeken még csak-csak találnak erre elég szakembert – bár az igazán profikat a versenyszféra többszörös fizetésért elszipkázza –, de a kisebb falvakban ez elég reménytelennek tűnik. Az illetékes minisztériumok ugyan létrehozták a tanácsadó hálózatukat, ám nagy kérdés, hogy az itt dolgozók valóban a téma hozzáértői vagy – ahogyan azt gyakran állítja az ellenzék – a hatalmon lévő pártok klientúráját alkotják.
S akkor még nem beszéltünk a legfontosabbról, a pénzről. Arról, hogy miként tudják a legatyásodott települések előteremteni a pályázatokhoz szükséges önrészt.
De ez már egy másik történet.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
