Pécs nem Dubai

Előrebocsátom: Pécs a szívem csücske, az elmúlt években számos európai uniós projekt megvalósítását követtem nyomon, és nemrégiben Dubaiban tátva maradt a szám az óriásépítkezések – a fejleszteni-fejlődni akarás – láttán. Vagyis kellően elfogult vagyok mindkét irányba, természetesen annak tudatában, hogy Pécs nem Dubai.

Mindennek az az átkozott radarügy az oka – próbálja magyarázni a mostanra kialakult pécsi helyzetet egy illetékes –, a NATO-lokátort kellett volna máshova tenni. Annak hatására, hogy Pécs Európa kulturális fővárosa (EKF) lesz 2010-ben, Magyarországon szinte példátlan egység alakult ki a helyiek körében – állítja. Ezt az egységet robbantotta szét rejtőzködő „taposóaknaként” a lokátorvita, amelynek hatalmi szóval történt lezárása miatt cserbenhagyottnak érzik magukat az itt élő emberek. Lehetett volna máshogy is – jegyzem meg –; ha már a politika nem tette, a civilszervezetek képviselőinek kellett volna házról házra járva rábeszélni a pécsieket, hogy menjenek el „népszavazni” a radar ellen. Máig nem értem, miért nem tették.

Az EKF esetében is számtalan érthetetlen jelenségbe botlik az ember. Például hogyan lehetett „túlzottan elfoglalt” vagy az európai uniós támogatási szabályokat foghíjasan ismerő embereket felkérni a projekt vezető pozícióira? Egyáltalán miként lehet pártcsatározásoknak kiszolgáltatni azt, ami az egész város, sőt az egész ország ügye? (Az NRC Handelsblad holland lap ezzel kapcsolatos cikke a hágai magyar nagykövetség fordításában és az arra adott pécsi válasz a www.dunantulinaplo.hu honlapon található meg.)

Ideje lenne felébredni: Pécsnek hihetetlen szerencséje van azzal, hogy megnyerte az EKF-pályázatot. Ugyanakkor Brüsszelt egyáltalán nem érdeklik a politikai csatározások, az arrafelé hemzsegő szerencsevadászok. Az EU kizárólag a teljesítményre összpontosít, az uniós támogatású fejlesztéseknél általános szabály az utófinanszírozás. Csak az kapja kézhez a támogatási pénzt, aki teljesít.

Dubaiban, bármerre jár az ember, egyformán beszélnek az illetékesek. Szeretnék biztosítani az emírség jövőjét azt követően is, hogy elfogy az olajkincs. S nem is akármilyen színvonalon: mindenkiből és mindenből a legjobbat akarják. Özönlenek is hozzájuk a jobbnál jobb szakemberek, nemcsak a magas fizetésért, hanem mert végre van egy hely, ahol megvalósíthatják legmerészebb álmaikat. S valósággal áradnak világhírű cégektől a jobbnál jobb ajánlatok. Az ottani fejlesztési lázban fel sem merül a nemteljesítés veszélye.

A véletlen úgy hozta, hogy néhány nappal Dubaiból való hazatérésem után Pécsre kellett mennem. Kerestem a pályaudvaron a nagy transzparenseket, amelyek az EKF információkban gazdag honlapját (www.pecs2010.hu) hirdetik, a következő két esztendőben megvalósuló beruházások tervrajzait mutatják, jelezve, hogy nem akárhova, hanem Európa jövendő kulturális fővárosába érkezett az ember. Miután az információ az állomáson zárva volt, az arra járókhoz fordultam. Kérdésem hallatán, hogy miért ilyen szemérmes a város a terveit illetően, megmosolyogtak, s rögtön tudták, hogy (már) nem pécsi vagyok. A politikusok most mással vannak elfoglalva – integettek a Széchenyi tér irányába. Ennél nagyobb meglepetés csak akkor ért, amikor elindultam a buszpályaudvar irányába. Mindenfelé szemetesek az utcák, információszolgáltatás itt ugyan van, de csodálkozva néztek rám, amikor rákérdeztem az EKF-projektre.

Jó párszor volt alkalmam beszélgetni olyan emberekkel, akik így vagy úgy egy-egy fejlesztési projekt megvalósítói vagy haszonélvezői voltak. Szinte mindig lelkesedés csillogott a szemükben. Ezt vártam volna Pécsett is, ám ehelyett zavarba ejtő közönyt észleltem.

Ekként már nem is tudom, el merjem-e mondani: Dubai a világ kulturális központja is szeretne lenni – mielőbb.

A szerző a Világgazdaság munkatársa