Szélbe szórt pénzek

A következő három évben közel 3000 milliárd forint uniós fejlesztési pénzt lehet felhasználni Magyarországon, az utófinanszírozás miatt a pénz beérkezése időben elválik a tényleges beruházástól. Ez a következő háromévi GDP – mintegy 85 ezer milliárd forint – közel 3 százaléka. Sok ez vagy kevés? A felzárkózáshoz kevés, a pazarláshoz sok.

Ennyi pénzt – átszámítva, arányosítva – először az 1867 utáni évtizedekben látott Magyarország hitelek formájában. Akkor a vasút és az ahhoz kötődő nehézipar túlfejlesztése, mellette a gabonaipar felépítése vitte el a pénzt, amikor már a robbanómotor, a villamosság és a vegyipar fejlesztése adott volna esélyt a gazdasági kitörésre. Másodszor az 1920-as évtizedben vettünk fel nagy kölcsönöket a gazdasági stabilizációhoz, de a pénz jelentős része gazdaságilag értelmetlen presztízsépítkezésekre folyt el egy okos földreform és modern ipari beruházások helyett. Harmadszor 1973 után vettünk fel – végül 22 milliárd dollár államadósságra duzzadó – hiteleket, de ebből csak 4 milliárd dollár ment beruházásra, 18 milliárd az adósságszolgálatra felvett hitelekből állt, az eredmény ismert. Most itt állunk 100 év alatt a negyedik lehetőséggel: megismételjük a hibákat, vagy tanulunk belőlük?

Sok jel mutat arra, hogy megismételjük a könnyen jött pénz pazarló szétszórását. Magyarországnak ma nincs egy 2020-ra kitekintő, társadalmi egyetértésen nyugvó jövőképe. Jövőkép nélkül nem lehet tudni, hogy mit fejlesztünk majd 2013 és 2020 között, így nem tudjuk a hosszú távból visszavezetni a 2007 és 2013 közötti középtávú döntéseket. A 24 milliárd eurós EU-fejlesztési pénz nagyobb részét, de a következő három év mintegy 3000 milliárd forintjának döntő többségét is közösségi beruházások teszik ki: ezek jobbítják az életminőséget, de jottányit sem javítják a versenyképességet. Életminőségben a globális rangsor 25. helyén vagyunk, szemben a versenyképességi 35. helyezéssel: a fejlesztéseknek a versenyképesség emelését kellene célozniuk, ezt követheti az életminőség, és nem fordítva.

A 3000 milliárd forintos „félkeretösszeg” felhasználása megismétli az 1950-es évek vas és acél országának kísérletét, most is betonba és csőbe töltjük a milliárdokat: az eredmény is hasonló lehet. Az EU-pénzekhez állami pénzek (költségvetési és önkormányzati) társulnak döntő többségben, így a magántőke részvétele rendkívül alacsony, így kikapcsolja a piaci kontrollt, és helyére a jól ismert „puha költségvetési korlátot” állítja: először magas lesz a túlárazás, majd az időbeli csúszás miatti költségelfutás. A nagy építkezések kivitelezői és beszállítói között igen alacsony lesz a magyar tulajdonú cégek aránya, ennél is kisebb lehet a hazai kis- és középvállalkozások részvétele: a pénz fordított segélyként működik majd, és visszaáramlik az európai feladókhoz. Egy forint támogatás alig vonz új pénzt, ezért gyakorlatilag nincs a fejlesztéseknek multiplikátor hatása. Az EU-pénzek döntő része így elkerüli a tudástőke, innováció, k+f és a versenyképességet hosszú távon emelő többi területet: az agyak puha anyaga helyett vasat és betont finanszíroznak a beruházások. Ennek súlyos társadalmi következménye lehet, mert a kreatív gazdaság bővülése helyett egy alacsony hozzáadott értékű gazdasági szerkezetet konzervál, ezért nem segíti egy kreatív osztály kialakulását, hanem a mai olcsó bérű, függő társadalmi szerkezetet tartja fenn.

Az EU-pénzek felhasználásának nincs iránytűje, mert nem épül jövőképre, nincs piaci kontrollja, mert a magántőke részvétele messze elmarad a GDP-hez való hozzájárulása arányától, nem dinamizál, mert nincs multiplikátor hatása, és nem élvez konszenzust, mert sem az ellenzéket, sem a társadalom elit csoportjait nem vonták be.

A szerző a Magyar Gazdaságfejlesztési Intézet igazgatója