Aki sokat markol...

Nagyon sokat veszített kezdeti lendületéből a lakossági pénzügyi szolgáltatásokat vizsgáló szakértői bizottság. Igaz, hogy a kormány elé meglehetősen komplex – csaknem tucatnyi pontot érintő – javaslatcsomagot terjesztettek, de ennek nagy része nem okoz a lakossági banki szolgáltatásoknál érdemi változást.

Az egyetlen fontos elemnek a lakossági hitelek teljes körű nyilvántartásának a létrehozása tekinthető. Bár – vélhetően adatvédelmi okokból – ez az egyébként elég régi felvetés is sokat finomodott az eredeti változathoz képest, valóban hozzásegítheti a piacot a kevésbé kockázatos, ezáltal remélhetőleg olcsóbb hitelezéshez. Persze a teljes körű nyilvántartás – közkeletű nevén „pozitív adóslista” – megteremtése a bankoknak legalább annyira érdeke, mint a magukat esetenként túlterhelő ügyfeleknek: ha a törvényhozás malmai nem őrölnek a szokottnál lassabban, 2009-re el is készülhet.

A pakk emellett tartalmaz még több konkrét és hasznos javaslatot is: ilyen például a THM-re vonatkozó szabályozás módosítása. Ez az elképzelés maximálisan támogatható, hiszen tényleg nem tartható helyzet, hogy egy eredetileg hosszú futamidejű, kifejlesztett – egyébként így is hiányos – képletet húzzanak rá a piacon fellelhető összes konstrukcióra. Praktikus ötlet lehet a banki formanyomtatványok egységesítése, a jelzálog-bejegyzési eljárások egyszerűsítése, illetve a bankváltási útmutató létrehozása is.

A bizottság által előterjesztett többi indítvány viszont valamilyen okból vitatható, vagy egyszerűen nem elég konkrét ahhoz, hogy véleményt lehessen alkotni róla. A bankváltás megkönynyítése érdekében felvetett megoldás például – amely szerint az ügyfélnek az új banknál csak a régi megbízásait kellene bemutatnia – a hitelintézetek 90 százalékánál már ma is működik: a látszat ellenére ugyanis a bankok igen kemény harcot folytatnak a számlavezetőkért, és többnyire már maguk is rájöttek arra, hogy az új ügyfélért mindent meg kell tenniük.

A munkabérek kötelező bankszámlára utaltatása a vállalkozásoknál jó ötlet, ám az érintettek nagyobb részénél már szintén működik. Az a vállalkozás, amelyik nem számlára utalja munkavállalójának a bért – vagy legalább annak egy részét –, az vagy nagyon kicsi, vagy adóeltitkolási céllal teszi: nagyon ritkán találni ma már olyan munkáltatót, aki borítékban osztja ki alkalmazottja – hivatalosan bejelentett – bérét. Az állami juttatások kedvezményes számlára utalása szintén nagyon hasznos felvetés, ám egy bank nem nonprofit intézmény, így borítékolható, hogy csak akkor lesz az ügyben érdemi előrelépés, ha valamiért a piaci szereplőknek is érdekükben áll majd a változás.

Az uzsorakamattal kapcsolatos új szabályozás terve – amely szerint a költségvetési törvényben határoznák meg az adott évben alkalmazható legmagasabb kamat mértékét – egyelőre a „mi majd megvédünk benneteket a bankoktól” stratégiába illeszkedik: konkrét viszonyítási számok nélkül ugyanis nehéz bármit is mondani a javaslatról. (Hasonlóan nehezen megfogható a hitelkiváltással és egyoldalú szerződésmódosítással járó költségek csökkentéséről szóló elképzelés.)

Komoly gondot jelent viszont, hogy a felvázolt teendők tényleges megvalósulása korántsem tűnik biztosítottnak. A javasolt változtatásokhoz ugyanis – a pozitív adóslista kivételével – a grémium nem rendelt még hozzávetőleges határidőt sem, holott a legtöbb eddig el nem vérzett kezdeményezés nem igényel különösebben bonyolult előkészítést. Persze a ténylegesen megvalósuló javaslatok aránya a megbízó számára kevésbé lényeges, inkább az a fontos, hogy a lakossági pénzügyi szolgáltatások kérdése időnként napirenden legyen. Nem volt ugyanis még olyan kormány, amely rosszul jött volna ki abból, hogy regulázza a bankokat.

A szerző a Világgazdaság munkatársa