A mögöttünk álló esztendő kétségkívül egyik legemlékezetesebb szóváltása a novemberi ibero-amerikai csúcson zajlott le. A nemzetközi sajtó címlapon hozta, hogy János Károly spanyol király – önuralmát elveszítve – a „Miért nem fogod be a szádat?” kérdést intézte a venezuelai elnökhöz. Csakhogy a jogos megütközést kiváltó epizódnak előzménye is volt, amit kevésbé kapott fel a szenzációéhes média. Az történt ugyanis, hogy Hugo Chávez közbeszólásaival nem hagyta beszélni a spanyol miniszterelnököt, többek között fasisztának bélyegezve elődjét, José María Aznart. Ellentétben a királlyal, José Luis Rodríguez Zapatero végig higgadtan és udvariasan reagált a faragatlanságra, és többek között ezzel a mondattal vette védelmébe politikai ellenfelét: „Bár Aznar úr nézetei nem állnak közel hozzám, de a volt miniszterelnök urat a spanyolok választották meg, ezért tiszteletet követelek meg számára.”
Hasonló nemzetközi példák kapcsán gyakran elgondolkoztam azon, vajon magyar szereplőkkel hogyan zajlanának az ilyen párbeszédek. Persze túl nagy fantázia nem kell hozzá: a magyar közélet továbbra is felszínes személyeskedésről szól, ahol az ellenségképek gyártása eltereli a figyelmet a tényekről és a valós problémákról. Így válhatott például az egészségügyi reform is meddő hitvita tárgyává, és így történhetett meg, hogy a schengeni tagságot sem tudtuk közösen megünnepelni.
Az elmúlt egy évben nem sikerült kiszabadulnunk Őszöd fogságából. Sokan bizonyára nem is akartak. S ne legyen illúziónk: amíg többségben maradnak a régi mentalitás képviselői, akik nem meggyőzni, hanem legyőzni akarják vitapartnerüket, addig nem is lehetséges a felzárkózás a fejlett világhoz. A változáshoz mindenkinek saját magának kell megtennie az első lépést. Például azzal, hogy nem a venezuelai elnökről vagy János Károlyról vesz példát, hanem a spanyol kormányfőről.