Más-más helyzetből indulunk. A nagyfogyasztók és a szabadpiaci kereskedők már három éve edződnek, a háztartások és más kisfogyasztók viszont még 3-4 évig ellehetnek a langyos vízben. Sőt, azokat a fogyasztókat sem teszi ki a hóra a karácsony előtt elfogadott szabályozás, amelyeket pedig kellett volna, de biztos megfagynának: a közüzemieket. Megkegyelmeztek a döntéshozók az erőműveknek és az MVM-nek, megengedvén, hogy újrakössék hosszú távú áramvásárlási megállapodásaikat (htm) is. (Mindazonáltal nem tudjuk, hogy az új szerződősek mitől piacbarátabbak a régeiknél.)
Végeredményként január 1-jén az eredetileg tervezettnél szerényebben nyílik meg az árampiac, de ennek megvan az oka. Annyi előnnyel ugyanis nem járna a valóban teljes liberalizáció, mint amekkora terhet jelentene egyes fogyasztói rétegeknek és kényelmetlenséget néhány termelőcégnek, valamint az MVM-nek. És még ki tudja, kinek.
Mostantól viszont komolyan kell venni a piacnyitásra vonatkozó elhatározást, vagyis élni, nem pedig visszaélni kell a szabályozás adta haladékkal. Lakossági és közintézményi oldalról ez egyrészt az árammal való valódi takarékoskodást jelenti. Nyílászárót cserélni, szigetelni példának okáért akkor is lehet, ha nem sikerül hozzá állami támogatást szerezni. A takarékoskodást „megkönnyíti”, hogy már most is drága az energia, s januártól még többe kerül.
Nem árt végigbogarászni a szomszédos egyetemes szolgáltatók kínálatát sem. Bár a hasonló szabályozási környezet miatt kezdetben nem remélhetünk érdemi megtakarítást a szolgáltatóváltással, de szokhatjuk az új levegőt. Egyébként pedig ki tudja: hírek szerint ujjgyakorlásképpen már az átmeneti időszakban betörhetnek egymás piacára az egyetemesek, például úgy, hogy részfogyasztási időkre kínálnak a helyi szolgáltatónál kedvezőbb tarifákat. Megjelenhetnek tarifacsomagok az árampiacon is, mint a távközlésben, csak győzzük őket átlátni.
A szolgáltatók kikísérletezhetik az átmeneti időszakban azt is, hogyan kezeljék az általuk kötelezően ellátott, ám gyenge fizetési hajlandóságú fogyasztókat. Erre kártyás és pénzbedobós megoldások is ismertek, de ösztönözhetők a vevők az olcsóbb időszakban való áramfelhasználásra.
A piaci kereskedők eközben ráerősíthetnek a versenyre, ahelyett hogy a balkáni áraméhségre és az MVM dominanciájára hivatkozva felfelé tornásznák az árakat. Persze ez is jó taktika, és részben érthető is, a piacon azonban többnyire az az eladó a nyerő, aki jobb feltételeket kínál a fogyasztóknak. Persze nem árt, ha ébren van a versenyhivatal is.
Az erőművek megkapták amit akartak: megmaradtak a htm-ek, megszülettek a játékszabályok. Most náluk a labda: indulhatnak azok a kapacitásbővítések, hatékonyságjavító és innovatív beruházások, amelyeket eddig a biztos vevő (MVM) esetleges elvesztése és az új szabályozás hiánya miatt nem valósítottak meg. Így létrejövő kapacitásaikkal pedig szerencsét próbálhatnak a szabadpiacon.
Van teendője az MVM-nek is az átmenet idején. Régiós szinten erősödnie, növekednie kell, belföldön pedig gondoskodnia a biztonságos áramellátásról. Mindezt úgy, hogy a mostaninál kisebb támadási felületet adjon. Ideje lenne például a határkeresztező kapacitásokat a hazai verseny fokozása eszközeként használni, s nem elzárni a riválisoktól az egyetemes szolgáltatási kötelezettségre hivatkozva. Kidolgozható a htm-ek nélküli világban való működés módja is.
Persze az MVM részéről egészséges vállalati magatartásnak tekinthető, ha megteszi, amit megtehet, és nem keresi fölöslegesen a kockázatot. Ha ez nem tetszik a döntéshozóknak, meg kell változtatniuk a szabályozást. Ha pedig hallgatnak, akkor úgy vehetjük, hogy szerintük ez így jól is van.

A szerző a Világgazdaság munkatársa