Büdzsé a szokott módon

A jövő évi költségvetés elfogadásával a jelenlegi politikai ciklus második büdzséje készült el, amely a hagyományok alapján a legkisebb költségvetési hiányt szokta tartalmazni, és ebben még látunk kisebb-nagyobb változtatásokat a deficit kordában tartására. A múlt tapasztalatai alapján ezt előbb egy óvatos, majd a választás évében jelentős hiánytermelő szakasz váltja fel.

A 2008-as költségvetés lényegében megfelel az eddigi tapasztalatoknak. A makrogazdasági paraméterekben – most úgy tűnik – az infláció szintje magasabb, a növekedés pedig alacsonyabb lehet a tervezettnél. Mivel a kettő ellentétesen hat az adóbevételek alakulására, a nyugdíjak inflációs kiigazításának kezelhető mértéke mellett összességében elfogadható mértékű tervezési kockázattal számolhatunk.

A politikai helyzet lenyomatát vélhetjük felfedezni azon a hangsúlyeltolódáson, hogy a közszféra bérbefagyasztását felváltotta a bértömeg befagyasztása, sőt az állam működési költségei, illetve a szociális és nyugdíjtámogatások tömege – nem az egy főre vetített összeg – az összkiadásoknál gyorsabb, míg az egészségügyi, illetve oktatási kiadások attól elmaradó ütemben növekednek. A konvergenciaprogram által kijelölt szoros kiadási plafonon belül körülbelül ennyit lehetett változtatni a közhangulat javítására.

Az, hogy a hatósági áraktól eltekintve további megszorító intézkedés nélkül csökken a hiány a bruttó hazai termék hat százalékáról négyre, elsősorban az idei óvatosságnak köszönhető. A pénzügyi kormányzat számos egyszeri tétel – minisztériumi maradványok, MÁV-feltőkésítés és a fuvarszállítási üzletág eladása, autópálya-kifizetések – beépítésével tulajdonképpen már az idén elérte a jövő évi hiánycélt.

A 2008-as költségvetés lényegi kérdése elsősorban nem maga a büdzsé egy-egy sorának alakulása, hanem az, hogy mi történik a gazdaság általános mutatóiban, azon belül is elsősorban a növekedési mutatók körében. A mostani kiigazítási program talán legfontosabb tétele a nyugdíj- és szociális kiadások reálértéken tartása, ez a drasztikus hiánylefaragást csak az adóterhelés újabb emelésével tette lehetővé.

A regionális összevetésben mindenképpen kiugróan magas adóterhelés következményeiről azonban jelenleg még csak igen keveset tudunk. Bár a közvélemény számára a túladóztatás Laffer-görbéjének káros hatásai azok, amelyekkel érvelni szoktak, emellett a hazai adórendszer a horizontális egyenlőtlenség, illetve a túlzott progresszió problematikáját is felveti. Előbbi arra vonatkozik, hogy azonos jövedelem más adókulccsal adózik attól függően, hogy az milyen formában kerül a vállalattól a háztartáshoz, utóbbi pedig arra, hogy a magasabb munkajövedelem alapján adózó körülbelül félmillió magánszemély viseli a közterhek döntő hányadát.

Pont a jövő évi költségvetés változatlansága lehet az, amely mellett a gazdasági mutatók alakulásából legalább támpontokat szerezhetünk annak megválaszolásához, hogy milyen mértékben fogja vissza a gazdaság teljesítőképességét a túlméretes államháztartás és a problémás adórendszer. A kérdés nyilván túlmutat egy egyszerű politikai ciklus szokásos kétszer két évének „húzd meg, ereszd meg” természetén. Az állami szerepvállalásról, illetve adózásról újból és újból fellángoló, majd kihunyó vitákat azzal a döntő érvvel egészítheti ki, hogy az állami újraelosztás mérséklése – akár a szociális kiadások átalakításán keresztül is – milyen mértékben lendítene a gazdaságon. A másik oldalról így arról is ismereteket szerezhetünk, hogy a jelenlegi költségvetési szerkezet milyen mértékben hátráltatja a felzárkózást, egyáltalán változtatás nélkül továbbhaladunk-e a régiós versenytársak által követett felzárkózási pályán.

Mindebből persze az átlagember a családi kasszán jövőre semmit sem érez; ez érthető is, hiszen a gazdaság növekedési pályájának a változása legalább négy-öt éves időtávon válik a mindennapok szintjén is érezhetővé. Szlovák szomszédjainknak például pontosan ennyi időre volt szükségük ahhoz, hogy utolérjenek minket az egy főre jutó nemzeti jövedelem tekintetében.

A szerző a K&H Bank vezető elemzője