Jó-e a világnak az orosz választások eredménye?

Az ország életét irányító elnöki adminisztráció helyettes vezetője, Vlagyiszlav Szurkov szeptember közepén egy interjúban jelezte, hogy az egykori SZKP szerepét betöltő Egységes Oroszország nevű állampártnak a december 2-ára kitűzött állami dumaválasztáson 63-65 százalékos győzelmet kell aratnia. A fiatal főideológus kijelentése világszerte meglepetést keltett. Akkor még ugyanis axiómának számított, hogy az öregedő-fogyatkozó, de még mindig tekintélyes szavazótábort magáénak tudó kommunista párt háttérbe szorítására – ugyancsak a Kreml-adminisztráció levegőtlen irodáiban – létrehozott, Szergej Mironov felsőházi elnök által vezetett „baloldali” Igazságos Oroszország párt, kart karba öltve a „jobboldali” Egységes Oroszországgal, az alsóház 450 helyének kétharmadát megszerzi, és lehetőséget kap az alkotmány módosítására. Vagyis arra, hogy Putyin elnök az alaptörvény 81. paragrafusával szemben harmadszor is indulhasson a modern kori „Monomah sapkájáért”, az elnöki stallumért.

Szurkov szavaiból kiderült, hogy a Kreml változtatott a forgatókönyvön, és – a vasárnap végül csak 7,8 százalékot szerzett pártjával együtt – le fogja hagyni Mironovot. Aki pedig a 2004-es elnökválasztás előtt kijelentette: ő is indul, mert az ember fontos pillanatokban nem hagyja egyedül a barátját. Mármint ő Putyint.

A kötelező állami ideológiává emelt emocionális szervilizmusnak cifrább példája is akad: a múlt héten elterjesztették Moszkvában, hogy 30 millió ember könyörgő folyamodványban kéri maradásra Putyint. Abdul-Hakim Szultanov, az Egységes Oroszország koordinátora pedig azzal állt elő, hogy az államfőnek hozzák létre a Nemzeti Vezető titulusát. A Putyin-korszak haszonélvezői, köztük az államfő által kinevezett 90 kormányzó és azok holdudvarának tagjai még most is igyekeznek túltenni egymáson a „megélhetési hízelgésben”.

És ezt a választók nagy része nem találja visszataszítónak. Oroszországban ugyanis néhány tízezer – Putyin által a napokban „eszelős sakálnak” nevezett – tüntető ellenzékit leszámítva nagy az egyetértés, hogy az egykor Drezdában felderítői tevékenységet folytató volt KGB-alezredesnek meg kell őrizni helyét a haza élén.

Igaz, a nemzeti érdekek védelme, a „tűzhöz közeli” ifjúkommunisták szabad rablással szerzett privatizációs vagyonának visszaállamosítása örvén Putyin nyolc éve lényegében klánháborút folytat, amikor a korábbi „komszomolista milliárdosok” börtönbe csukásával, emigrációba kényszerítésével, megfélemlítésével elveszi tőlük az „ebül szerzett jószágot”, és újraosztja azt a saját köre, a jó oligarchák és milliárdossá vált bizalmasai között. Ezt azonban a Kreml amerikai egyetemeken tanult, túlzás nélkül zseniálisnak nevezhető kommunikátorai a szláv civilizációban közérthető és vonzó módon „adják el”. Putyin politikája a jó cár igazságos harcának látszik a népnyúzó gonosz bojárok térdre kényszerítésére.

A külföldi elemzők közül is sokan elfogadják ezt az interpretációt. Oroszországban a Jelcin-éra kusza – a szovjet korszak tespedt diktatúrája után milliók számára érthetetlen – demokratikus változásai, a sajtó- és véleménynyilvánítási szabadság, a félelmetesen igazságtalan piaci viszonyok, a sokkterápia milliókat elszegényítő réme, az 1998-as válság, a rubel összeomlása, a megtakarítások elvesztése után a legtöbben valóban a rend és a nyugalom korszakának látják Putyin nyolcesztendős regnálását.

Ennek gazdasági alapját, mint tudjuk, az energiaárak növekedése teremtette meg. Aznap, amikor Putyint – mindenféle választás nélkül – a Kreml bizánci pompájú termében a trónszékre emlékeztető bársony elnöki karosszékbe ültették, a kőolaj hordónkénti ára 14 dollár volt. Ma megközelíti a száz dollárt. Nyolc év alatt az orosz államkincstár számára ez nagyjából 750 milliárd dollár bevételt jelentett. Ebből Oroszország tavaly kifizette a Párizsi Klubnak a Szovjetunió 22,3 milliárd dolláros adósságát. Moszkvában mintegy 140 milliárdot elkülönítettek egy stabilizációs alapba. Ez egyrészt a „holland betegség” elkerülésére szolgál. Vagyis arra, hogy a magas energiabevételek nyomán felértékelődő nemzeti valuta ne tegye féloldalassá a gazdaságot, az olcsó import révén ellehetetlenítve bizonyos iparágakat.

A hivatalos propaganda szerint a stabilizációs alap másik feladata a négy nagy nemzeti program, az egészségügy, az oktatás, a lakásépítés és a mezőgazdaság fejlesztése. Ezen a téren azonban – néhány teátrális PR-kezdeményezést leszámítva – idáig a lehetőségekhez képest feltűnően kevés tényleges eredmény született. Európában és Amerikában komoly gazdasági szakírók élnek a gyanúperrel, hogy a már megkötött szerződések nem a lakásra, iskolára, modern kórházra váró milliókat, a nehéz körülmények között dolgozó parasztokat, hanem gyakran csak a politikai holdudvar „etetését” szolgálják.

Az orosz gazdaság átláthatatlansága miatt aggódó elemzők nem tartják jó jelnek a vasárnapi dumaválasztás eredményét azokkal szemben, akik a társadalomra erővel, megfélemlítéssel, politikai és gazdasági retorzióval rákényszerített nyugalmat tekintik a legfontosabbnak.

Ebben nem lehet igazságot tenni. Majd meglátjuk, hogyan hat az elsöprő diadal a boldog győztesekre. Nem utolsósorban gazdasági téren. Bár a most vérszemet kapott orosz nagytőke, élén a Gazprommal és a magánszektorban is csak Putyin bizalmából tevékenykedő „jó oligarchákkal”, csupán a március 2-i elnökválasztás után nyugodhat meg teljesen. Azt még ők sem tudják, milyen forgatókönyvet dolgoz ki Szurkov és csapata erre a „demokratikus” megmérettetésre. Mindenestre túl nagy meglepetésre aligha számítanak.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa