Mit hozhat a szerződés?

Amikor meg akarjuk ítélni a várható hozamot, óhatatlanul azon okokra kell visszautalni, amelyek a szerződést életre hívták. Alapvetően háromféle meggondolás dolgozott a háttérben voltaképpen már tíz éve, az időközben be is következett bővítések formális „beprogramozása” óta. Az első a működőképesség megőrzését – javítását – célozta. Ennek feszegetése már tizenöt tagállam mellett is kezdett megkerülhetetlenné válni, hogy aztán alapelvárássá nője ki magát a létszám közel megkétszereződésével. Mert bár bebizonyosodott, hogy az EU képes huszonhét taggal is dolgozni, de az is jól látszik, hogy a folyamatok tovább lassultak, a kompromisszumok pedig egyre felszínesebbek. Ami egy ideig elmehet a politikai alkuknál, de lehetetlen – rendre az Európai Bíróságnál végződő – helyzeteket teremt, ha ugyanez a tételes jogalkotásban válik általánossá.

A második szempont a hatékonyság biztosítása akkor, amikor valóban növekszik a főként uniós szinten megválaszolható kihívások köre. Legyen szó bár klímaváltozásról, környezetvédelemről, energiabiztonságról, feljövő gazdaságok versenynyomásáról vagy az immár szintén világhálót alkotó szervezett bűnözésről és terrorfenyegetésről. A mindezekre válaszokat kihordani hivatott EU-mechanizmusok csakis akkor lehetnek hatékonyak, ha eljárásuk egyszerűsödik, a vélemények becsatornázása átlátható, és ha mindenki úgy érzi, hogy egyfelől maga is hatni tud a folyamatokra, másfelől a kényszerű kompromisszumok oltárán nemcsak beáldoz, de nyer is – lehetőleg többet, mint amennyi az áldozat volt.

És végül: mind sürgetőbb elvárássá vált bizonyos „demokratikus deficitek” felszámolása. Kezdve az intézmények működésével, ahol a kis tagállamok mesterségesen felerősített szavazati súlya immár nemcsak arra lehetett elég, hogy hangjuk hallható maradjon, de adott esetben arra is, hogy az országokra jutó voksok alapján esetleg nagyobb népességű tábort leszavazzanak. Ezen módosítani kellett, még ha nem is volt vonzó projekt a „kicsik” számára. (A „régi” EU-ban Magyarország szavazati súlya még fele lett volna Németországénak, az „újban” már csak húsz százaléka.) Az első lépést e téren a nizzai szerződés már 2000-ben megtette, de mert az akkori politikai viták szintén torz eredményt hoztak, ideje volt új megoldás után nézni.

Emellett azonban nem volt tovább tartható az sem, hogy az „EU-építés” változatlanul egy szűkebb politikai elit magánügye legyen csupán. Az információs társadalom korában minden értesülés pillanatok alatt tömegkinccsé válik, a közvéleményt pedig egyre jobban irritálja, ha a tudomására jutott fontos dolgok úgy következnek be, hogy őt nem kérdezték. Olyan biztosítékokat is be kellett építeni a szerződésbe, amelyek tekintettel vannak ezen igényekre is (mint amilyen a nemzeti parlamentek aktívabb szerepvállalása lehet majd).

Mire lehet elég mindaz, amiket a fentiek fényében a múlt héten aláírt új szerződés végül felsorakoztat? Mindenekelőtt: hoz majd bizonyos közvetlen változásokat a demokratizálás és a működőképesség terén. Egyes remények szerint mostantól kezdve akár tíz-tizenöt évig nem kell újabb intézményi reformcsomaggal bajlódni. Ami pedig a hatékonyságot illeti, kétségtelenül javul majd a helyzet a csúcsszintű munkában – az „EU-elnöki” poszt létrehozásával –, a külpolitikai ügyek menedzselésében, valamint a bel- és igazságügyi témák kezelésében (a vétójog további korlátozásával). Ez persze önmagában még a szén-dioxid-kibocsátás csökkentéséhez vagy a versenyképesség fokozásához édeskevés. De legalábbis nagyobb a remény, hogy a fentiek közvetve igenis növelni tudják majd az olyannyira szükségesnek ítélt hatékonyságot is. Mint a kihívások hevenyészett listájából kitűnt, éppenséggel volna mire.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője