Ne jegeljük az adókérdést
Abban nagyjából egyetértés mutatkozik, hogy a gödörből való kilábalás csak az üzleti környezet vonzóbbá tételével lehetséges. Ehhez makrogazdasági stabilitásra, képzett és dolgozni akaró munkaerőre, valamint versenyképes adó- és járulékrendszerre van szükség. A nagy reformlendületben az utóbbi tényezőről, azaz a jelenlegi elvonási struktúra átalakításáról korábban sok szó esett, de nem történt érdemi áttörés.
Az állami bevételek elosztásának a kérdését ezúttal próbáljuk meg leválasztani az állam túlméretezettségének a problémájáról. Nem azért, mintha egészségesnek tartanám a mostani elvonási szintet, hanem azért, mert a jelenlegi politikai elit egyelőre mereven elzárkózik a szociális kiadások megkurtításától, ami nélkül nem lehet érdemben csökkenteni az elvonási szintet.
A jelenlegi adó- és járulékrendszer problémái régóta ismertek. Még abban sincs nagy vita, hogy milyen irányban kellene változtatni. Tudjuk például, hogy a magyar gazdaság egyik legsúlyosabb problémája az alacsony aktivitási ráta. Az is közismert, hogy a munkajövedelmek adó- és járulékterhei a környező országokéihoz képest kiugróan magasak. A napnál is világosabbnak tűnik, hogy a kulcsokat lejjebb kellene vinni. Idekapcsolódik a szűk adófizetői bázis problémája is: kevesen fizetünk sok adót. Nyilvánvalóan szélesíteni kellene az adófizetői tábort. Erre adómentessé tettük a minimálbért, és különadóval erősítettük a progresszivitást. Biztos, hogy ez a jó irány? Azt is tudjuk, hogy a kreatív magyar polgár gyorsan megtalálja a kiskapukat. Erre mit teszünk? Kitárjuk a kaput, nehogy lelkiismeret-furdalást érezzen a szegény lélek (akinek nem lenne egyértelmű: az eváról beszélek). Mikor rájövünk, hogy ez így nem jó, megpróbáljuk szűkíteni a kijáratot. Pedig mennyivel kézenfekvőbb lenne megszüntetni a különböző jövedelemfelvételi formák adószintjei közötti különbségeket! S ha már ennyire ügyeskedik a nép, hát nem ott kellene jobban adóztatni, ahol könnyebben megfogható a jövedelem? Például amikor elfogyasztjuk. Úgysem jó, ha túl sokat költünk, mert ettől van hiány a folyó fizetési mérlegben. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az áfa súlyát kellene növelni. Erre mit lépünk? A választások előtt levágjuk a felső áfakulcsot. Hogy olcsóbb legyen a bútor meg a plazmatévé. Ráadásul a kieső bevétel felét a kereskedők megtartották maguknak.
Ha bizonytalanok lennénk a megoldások terén, beszélgessünk el a vállalkozókkal. Tőlük megtudhatjuk, hogy miért telepítik ki a cégüket – és gyakran nemcsak a székhelyüket, hanem a termelést, illetve a szolgáltatást is – a szomszédos országokba, miért írják át az ingatlanjukat egy cég nevére, vagy miért járnak külföldi rendszámú kocsival. S miért alapítanak több vállalatot ugyanabban a tevékenységi körben, amelyek közül az egyik lehetőleg evás. A rendszer bonyolultságáról is hosszasan tudnak mesélni a vállalkozók.
Ha még ez sem győzött meg minket, akkor itt vannak az európai példák, amelyek között bőven találhatunk hasznosítható ötleteket. Nem lehet véletlen, hogy az adóreformok úttörőiként mutatkozó újabb EU-tagok mellett ma már a régiek is sorra átfazonírozzák az elvonási rendszereiket. Mert tudják, hogy ez fontos eleme a versenyképességnek.
Ha adott a diagnózis és vannak receptek, akkor miért nem csináljuk? A választ sejtjük: a döntéshozók nem elég bátrak, illetve rövid távon gondolkodnak. Mert az átalakításnak (hogy a megkopott reform szót inkább ne használjuk) vesztesei is lennének, s ez árt a népszerűségnek. A hosszabb távon mutatkozó hasznokból pedig már mások profitálhatnának.
Mi vezethet a megoldáshoz? Talán az üzleti szférából érkező határozott jelzések előbb-utóbb célba találnak. Az előttünk álló hetek komoly várakozásokkal tölthetnek el minket: a kormányzó pártok adóügyben január végéig ígértek koalíciós megállapodást. Drukkoljunk nekik, hogy legyen bátorságuk a jó döntésekhez.
A szerző a Pioneer Alapkezelő elemzője
