Ki kell irtani az utolsó balkáni szellemeket is

Boszniát felosztották egy horvát–muzulmán föderáció és egy Boszniai Szerb Köztársaság között, ahol a központi kormányra kevés hatalmat testáltak, és az egész politikai konstrukciót nagy nemzetközi katonai – és mellesleg polgári igazgatási – jelenléttel lehet egyben tartani. Koszovót ENSZ-gyámsági területként hagyták meg, bizonytalan végső státus keretei között. A megoldatlan ügyek most visszajárnak. A belgrádi kormány ösztönzésére a boszniai szerb vezetés az elszakadást fontolgatja, annak dacára, hogy a muzulmán vezetés is hajlana a központi hatalom hatáskörének kiterjesztésére. Koszovóban az albán lakosság törekszik a függetlenség elnyerésére, miközben Szerbia szeretné elhalasztani a döntést az ENSZ Biztonsági Tanácsában folyó eljárás blokkolásával.

Ebben a helyzetben valóssá vált az erőszak kiújulásának a veszélye, ha talán nem is olyan léptékben, mint az tapasztalható volt az 1990-es években. Ha a Koszovó státusáról tartandó tárgyalások végképp nem vezetnek sehová, akkor az albán szélsőségesek várhatóan megkísérlik az ott maradt százezer fős szerb közösség eltávolítását. Hasonlóképpen válhatna instabilitás forrásává, ha a Boszniai Szerb Köztársaság tenne lépéseket az elszakadásra.

Szerbia a korábbi erőszakos nacionalizmust egy erőszakmentes nacionalizmussal cserélte fel, amikor nyolc évvel ezelőtt megbuktatta Slobodan Milosevic rendszerét. Ennek megfelelően minden lehetséges eszközt igénybe vesz, hogy gátolja a vitás kérdések rendezését, ebben erős támogatást kap Vlagyimir Putyin Oroszországától. Belgrád a lehető legnagyobb mértékű függetlenséget szeretne kikényszeríteni a Boszniai Szerb Köztársaság részére, miközben meg akarja erősíteni a szuverenitását Koszovó felett. Belgrád azt akarja, hogy a szerbek a saját területeiken csak szerb kormányzás alatt álljanak.

Az Egyesült Államok kormánya és az Európai Unió ezzel szemben egészen más elképzelést követne: demokratikus átalakulás után az egész balkáni térséget integrálni szeretné a NATO-ba, és valamikor esetleg az EU-ba. Eddig azonban féltek kemény követelésekkel kiállni Szerbia ellenében, mert attól tartottak, hogy még radikálisabb nacionalistákat juttatnak hatalomra. Az amerikai kormány hozzájárult, hogy Belgrád bekapcsolódjon a NATO békepartnerségi programjába, jóllehet Szerbia nem adta ki Ratko Mladic tábornokot, a korábbi boszniai szerb katonai parancsnokot a háborús bűnöket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszéknek. Az Európai Unió pedig megtárgyalt és véglegesített (de még nem írt alá) egy stabilizációs és társulási egyezményt Szerbiával, mégpedig a koszovói tanácskozásokon tanúsított akadékoskodásai és a boszniai beavatkozásai ellenére.

A békülékenység azonban kudarcot vallott. Az EU és az USA ezért most kénytelen az erős kéz politikájához folyamodni, ha el akarja érni, hogy az elképzelése érvényre jusson, és létrejöjjön a tartós béke abban a térségben, amely korábban visszatérően bele tudta rángatni a nagyhatalmakat a saját konfliktusaiba.

Ehhez elsősorban egy Szerbiához intézett, kemény figyelmeztetésre van szükség, hogy nem gátolhatja tovább Bosznia és Koszovó közeledését az Európai Unióhoz. Ha pedig most egy demokratikus Szerbia a radikális nacionalizmust és az oroszok mellé állást részesíti előnyben az EU- és a NATO-tagsággal szemben, ám legyen. Az ügyben nem sérülnek az Egyesült Államok fontos érdekei, és Szerbia hamarosan be fogja látni a tévedését. Az unió pedig szabadon dönthet úgy, hogy egy ilyen országot nem vesz fel a tagjai közé.

Az EU-nak és az USA-nak mind Bosznia, mind Koszovó esetében együtt és határozottan kell fellépnie. A Daytonban 1995-ben kötött egyezmény aláásását célzó további lépésekkel szemben teljes hatalmát latba kell vetnie a boszniai főmegbízottnak, aki nemrég megállapodott az ország törékeny kormányzati struktúrájának megerősítéséről. A boszniai szerb és muzulmán politikusok jelenleg a tűzzel játszanak, mert érzik, hogy közel van a tűzoltóság, ezért mielőbb ki kell venni a kezükből a gyufát.

Koszovót illetően – ahol a legutóbbi tárgyalási forduló az ENSZ főtitkárának készített jelentéssel zárult – az EU-nak és Amerikának gyorsan el kellene ismernie az ország függetlenségét, azzal a feltétellel, hogy az ottani albán vezetés hatályba lépteti Martti Ahtisaari finn közvetítő tervét. Ez utóbbi kiterjedt védelmet irányoz elő a helyi szerb közösség számára, erős nemzetközi jelenléttel együtt. A helyzet iróniájaként azonban Belgrád ellenzi az Ahtisaari-tervet, ezzel aláássa a koszovói szerb kisebbség védelmét.

Amerikai kormánytisztviselők számára fontos annak igazolása, hogy kormányuk ismételten beavatkozott a muzulmánok védelmében, háborúkkal és diktatúrával szemben. Ez az állítás azonban leértékelődne, ha az eddigi sikeres intervenciók akár Boszniában, akár Koszovóban tragédiába torkollnának.

Egy kielégítő végkifejlet mindkét helyen karnyújtásnyira van. Az eléréséhez azonban mind az EU, mind az USA részéről biztosítani kell, hogy Szerbia ne tudjon bajt keverni, Koszovó függetlenné váljék, Bosznia pedig egyben maradjon.

Daniel Serwer az Egyesült Államok Béke Intézetének az alelnöke

Copyright: Project Syndicate, 2007

@ www.project-syndicate.org