Pakisztáni paradoxon
Míg egyesek a „pakisztáni demokratizálódás” lehetőségének a végét siratják, már-már polgárháborús viszonyok közt látva a 162 milliós ázsiai országot, mások a regionális instabilitás veszélyével riogatnak a pakisztáni politikus asszony erőszakos halála kapcsán, olykor a nukleáris armageddon veszélyének sötét árnyalatával színezve a képet. Bár azt magam sem állítom, hogy a jelenlegi pakisztáni helyzet ne vetne fel számos komoly problémát, nem hiszek a vészforgatókönyvekben.
Azon kívül, hogy 1988-ban az első nő volt, aki egy muzulmán országban szabad választások eredményeként miniszterelnök lett, s hogy élete során alighanem a legismertebb pakisztáni politikussá vált szerte a világon, Benazir Bhutto valójában nem hagyott hátra komoly politikai örökséget. Kétszeri – mindkétszer idő előtti lemondással végződő – kormányzásának négy és fél éve maguknak a pakisztániaknak is csalódás volt. Szemben ugyanis muzulmán szocialista apjával, a rövid ideig kormányzó, de Pakisztánt jelentősen megváltoztató Zulfikar Ali Bhuttóval, Benazirnak szinte semmit sem sikerült teljesítenie ígéreteiből miniszterelnöksége alatt. Kormányfőként neve leginkább férje, rokonai és barátai korrupciós ügyeivel fonódott össze, s mindkét alkalommal ez vezetett a lemondásához. Bár kétségtelenül karizmatikus politikus volt, a pakisztáni viszonyokat jól ismerők szerint inkább a hatalom megszerzéséhez, mint megtartásához volt jó érzéke. Talán még ennél is nagyobb paradoxon azonban – megint csak a hozzáértők szerint –, hogy miközben Benazir a pakisztániak és a világ szemében a demokráciáért vívott harc és az állampolgári emancipáció szimbóluma volt, a valóságban szinte feudális uralkodóként kormányozta országát és pártját, a Pakisztáni Néppártot is.
Bármennyire is megdöbbentőnek tetszett első pillantásra a Benazir elleni merénylet, sokan – ő maga is – számoltak ezzel a lehetőséggel. Számolniuk kellett, mert Pakisztán történelme bővelkedik háborúkban, politikai merényletekben, fegyveres fordulatokban és katonai diktatúrákban. S így van ez – sőt megkockáztatom: így is lesz –, amíg a mintegy félmilliós pakisztáni hadsereg marad az ország legfontosabb intézménye, s amíg a hadsereget vezető tábornokok úgy gondolják, mert úgy gondolhatják, hogy a problémák legegyszerűbb és legeredményesebb megoldása egy rendkívüli állapot bevezetése vagy egy államcsíny végrehajtása. A kérdés persze az, hogy ebből a szempontból mit jelent Benazir Bhutto halála.
Bevallom, ma úgy látom, nem sokat…
A családi hagyományoknak megfelelően Benazir helyét fia (Bilav Bhutto) és férje (Asif Ali Zardari) vette át a néppárt élén, s kérdés, hogy a választások február 18-ra való elhalasztása miként érinti majd a jelenleg még mindig legnépszerűbb, de karizmatikus vezető nélkül maradt pártot. A pakisztáni ellenzék másik pártjának, a Pakisztáni Nemzeti Ligának a vezetője, Navaz Sharif is visszavonta korábbi, választási bojkottra való felhívását, s szemben néhány nappal ezelőtti bejelentésével, láthatóan már nem ragaszkodik Pervez Musarraf elnök lemondásához. A Benazir halálát követő zavargások pedig messze elmaradtak a polgárháború szintjétől – az 58 halálos áldozat ellenére is.
Az elemzők egy része szerint egyébként Benazir Bhutto pakisztáni visszatérése mögött a Pervez Musarraf politikájával elégedetlen nyugati hatalmak, mindenekelőtt az Egyesült Államok állt. E vélemények szerint Washington megelégelte, hogy a meggyengült és diktatórikus hatalomgyakorlása miatt a nagyvilág előtt egyre szalonképtelenebb pakisztáni elnök nem képes határozottan fellépni országában az afgán tálibokat támogató radikális muzulmánokkal szemben. Most, hogy a Washington által is támogatott dinasztikus demokrácia forgatókönyve kútba esett, a nyugatnak alighanem újra Musarrafra (és a még mindig mögötte álló hadseregre) kell tennie. Vagyis a dolgok e tekintetben is visszarendeződni látszanak.
A szerző biztonságpolitikai szakértő
