Szlovén tanulságok

Szlovénia az euró bevezetését követő egy év után egy sor makrogazdasági problémával találja magát szemben. Megnőtt az infláció, részben külső tényezők, részben a belföldi béralakulás következtében. Romlik a versenyképesség, és lassul a gazdaság növekedési üteme. Újra fellángoltak a viták is az euró bevezetésének hasznosságát, esetleg elhamarkodott voltát, valamint a maastrichti kritériumok megfelelőségét illetően. Történik mindez egy olyan időszakban, amikor Szlovénia után Cipruson és Máltán kerül sor az átállásra, a balti államok korainak hitt euróbevezetése meghiúsult, és a kelet-közép-európai új tagállamok belépési időpontjaival kapcsolatban csak nő a bizonytalanság.

Már egyre kevésbé vonzó cél a gazdasági és monetáris uniós tagság a lakosság és a gazdaságpolitikusok megítélése alapján is, és így nyilván nem kifizetődő áldozatot kérni bármely társadalmi rétegtől a valamikor nemesnek gondolt cél érdekében. Ez pedig csökkenti a strukturális reformok végrehajtására irányuló nyomást, s akár a konvergenciaprogramok nyílt vagy burkolt lazítását eredményezheti, nemcsak Magyarországon, hanem a régió egészében.

A szlovén problémákból azonban egészen más tanulságok is kiolvashatók. Először is az ország gazdasági mutatóinak a romlása még belül van a Magyarországon az elmúlt öt-hat évben produkált gazdaságpolitikai kurdarcok során tapasztalt értékeken. Másodszor: nem új keletű probléma, hogy az eurózóna egyes térségeinek időnként a közöstől eltérő monetáris kondíciókra lenne szüksége, s ennek szükségszerű hiányában nagyobb igény van a fiskális politika flexibilitására (értsd: kisebb hiányok, netán költségvetési többletek elérésére). Harmadszor – és talán ez a leglényegesebb tanulság –, csalóka az a gondolat, hogy Szlovénia az önálló monetáris politika (saját pénzének) megtartásával jobban tudna vagy lett volna képes úrrá lenni pillanatnyi nehézségein.

A fiskális politika elégtelenségét ellensúlyozó monetáris politika rövid távon eredményes lehet a stabilitás fenntartásában, hosszabb távon azonban ugyanúgy vezethet növekedési áldozatokhoz, mint az euró bevezetését követő, nem kellően alkalmazkodóképes költségvetési politika. Ráadásul a központi bank még tettestárssá is válik a strukturális átalakítások elodázásában nyújtott segítség miatt. Nyilvánosan persze a főbűnösnek fogják nyilvánítani a gazdasági növekedésben okozott visszafogás miatt. Szlovéniában ez a szerep már az eurónak jut.

Általános tapasztalat, hogy a közös pénz átvételét megelőzően az unió ragaszkodik a maastrichti kritériumok számszerű teljesítéséhez, és ezt megfejeli a mutatók rövid távú fenntarthatóságának a vizsgálatával. Nem teszi azonban vizsgálat tárgyává, hogy egy adott ország hoszszabb távon képes-e az egységes pénz kínálta lehetőségeket a maga javára fordítani. Nem véletlen, hogy a Nemzetközi Valutaalap a legutóbbi szlovéniai országvizsgálatnál összehasonlította a szlovén euró előtti és utáni helyzetet a portugál és írországi gazdasági mutatók releváns időszakbeli alakulásával. Ez 2007 közepén volt, amikor még nem volt látható az infláció elfutása és a növekedés lassulása, bár a versenyképesség romlásának a jelei már akkor is mutatkoztak. Nem nehéz kitalálni, hogy a szlovén fejlődés több hasonlóságot mutatott az euró átvételét elszenvedő portugál pályával, mint az írrel.

Összefoglalva tehát: a versenyképes gazdaság megteremtését eredményező strukturális átalakításokat egyetlen felzárkózó ország sem kerülheti meg. A formális keretszámokat tartalmazó konvergenciaprogram teljesítése pedig nem biztos, hogy szükséges, de biztosan nem elégséges feltétele a fenntartható magas ütemű növekedésnek. Az euró átvétele a kritériumok formális és „épphogy” teljesítése révén gyorsabban a felszínre hozhatja a mélyebben fekvő strukturális problémákat, amelyek megoldása – euróval vagy a nélkül – előbb-utóbb megkerülhetetlen. Csak kell egy olyan politikai erő, amely képes arra.

A szerző a Derive Kft. ügyvezető igazgatója